Reformátusok Lapja, 1951 (51. évfolyam, 2-22. szám)
1951-02-01 / 3. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA így építi isten az ő országát Minden időknek egyik legcsodálatosabb missziói története December 9.-én amerikai és indiai keresztyének igyekeztek nagy tisztességet tenni Dr. Scudder Ida előtt, nyolcvanadik születése napján. Távol Indiában az egyetlen keresztyén orvosi intézet, mely egyetemi képzettséget tud adni hallgatóinak, ezen a napon ünnepli alapit- tatásának évforduló napját, amit másképp nehéz volna meghatározni Jól van igy: Scudder Idával született, aki már 1900 óta ott működött Indiában és két évvel később már kórházat nyitott, de a női orvosi kollégium csak 1918-ban kezdette el a maga munkáját. Hogyan kezdődött? Elmondjuk. A legnagyobb missziói család 1819-ben indult el Bostonból Indiába Dr. Scudder János, fiatal feleségével és kicsi gyermekükkel. Harminchat esztendőt töltött missziói munkában; ez idő alatt Isten tizennégy gyermeket adott nekik. Hét fiú és két leány lépett misz- sziói szolgálatba ezek közül. 1847-ben kezdett először orvosi missziói munkát Madrasban. Fiai is mind orvosok is voltak meg lelkészek. A család harmadik nemzedékéből tizenkettő ment hittérítői szolgálatba; a negyedik nemzedékből hat ment Indiába és kettő Arábiába, az ötödikből megint tizen vannak ugyanabban a munkában. A családalapitó Jánosnak a legfiatalabb fia volt János, ennek öt derék fia született és egy szép leánya, Ida. Ez az ifjabb János Vellore környékén harcolt az akkori szörnyű éhinséggel, ami 58 millió ember között szedte áldozatait: ezeknek tizedrésze bele is pusztult. A köztük végzett megfeszített munka megrongálta a szülők egészségét, úgy hogy pár évre a család átjött az Egyesült Államokba és itt boldogan éltek egy nebraskai farmon. De aztán visszatértek Indiába, amikor az Egyház hivta őket. Kivéve Idát, aki Moody iskolájában Northfielden volt a leányok között és soha semmi áron nem akart visszatérni Indiába. Anyja betegségének hirére mégis átment. És ott vette Istennek háromszoros hivását 1894-ben, ami élete további sorsát eldöntötte. De ennek az éjszakának a történetét hadd mondja el ő maga: "Már elköszöntem szüleimtől és földszinti szobámban íróasztalom mellett ültem, amikor a verandán lépéseket hallottam. Igen magas, jó megjelenésű Brahmin férfi jött és lelki fájdalmait jól megéreztető hangon kezdett könyörögni, hogy segítsen rajta. "Feleségem olyan szép és olyan nagyon fiatal; már órák óta szenved szülési fájdalmaiban. Hallottam, hogy ön Amerikából jött: kérem, jöjjön és segítsen rajta!" Kérése olyan megható volt! De megmondtam neki, hogy én nem tudok segíteni, én nem vagyok orvos, nem értek semmit ehez a dologhoz; apám az orvos, majd ő elmegyen. A fiatal hindu feje lehanyatlott. "Apját nem vihetem el hozzánk. Férfi nem mehet be feleségemhez." Természetesen ennek dacára rögtön hivtam apámat és együtt kértük a hindu férfit, hogy vigye őt magával; de a Brahmin hajthatatlan maradt. "Nem, nem. A mi szokásaink azt nem engedik meg." És elment egyedül, a haldokló kis feleségéhez, aki szinte még maga is csak gyermek volt. — Az én lelkemet mélyen fölzavarta ez az eset. De hamarosan újra lépteket hallottam a verandán. Természetesen azt hittem, hogy a hindu férfi jött vissza. De nem az a férfi volt, hanem egy másik, — hanem teljesen azonos kéréssel. Az ő felesége is haldokolt, gyermek- szülésben, még szinte gyermek-asszony és kérte segítségemet. Lábaimhoz vetette magát, úgy könyörgött. Én viszont megígértem, hogy én is elmegyek apámmal és segitek neki, amiben tudok. Hiába! Ő is visszautasította apám segítségét. — Istennek azonban tudatában lehetett, hogy az én lelkem még mindig nem nyert elég hivást, — mert hamarosan egy harmadik férfi is jött, ugyanolyan kéréssel. És én nem tudtam rajtuk segíteni! Azt mondta mindegyik: "inkább haljon meg, mint hogy férfi jöjjön be hozzá a házba." — Nem tudtam elaludni. Ott, szinte a kezem ügyében, haldoklóit három fiatal anya és nem volt nő, aki segíthetne rajtuk! Szörnyű lelki háborgásokban vetettem magam térdre és órák hosszat imádkoztam, viaskodtam. Annak a boldog életnek az emlékei viaskodtak lelkemben, amit ott az intézetben a leányokkal éltem. De mégis azt hiszem, hogy ezek alatt az órák alatt találkoztam először Istennel. Még nem jött el a reggel, amikor meghallottam a temetéseket jelző tompa dobveréseket. Megrémültem, mert ez a halál izenete volt. Kiküldtem szolgánkat és ö hirül hozta, hogy még az éjjel mind a három ifjú asszony meghalt. Újra szobámba zárkóztam és sokáig imádkoztam nagyon a lelkem mélyéből. A hindu nők sorsa forgott eszemben szüntelen. Azután szüléimhez mentem és megmondtam nekik, hogy visszatérek Amerikába és orvosnak tanulok, hogy visszajöhessek Indiába és segíthessek az ilyen asszonyokon." Mit jelentett ez az elhatározás? Akkora területen, mint az Egyesült Államok fele, háromszor annyi ember él mint a mi egész országunk népessége, a legszörnyübb szegénységben. Évente ötven millió ember szenved mocsárlázban, s közülök csak nagyon kis százalék részesül orvosi segélyben; ez az egy betegség minden évben megöl legalább egy millió embert, munkaképtelenné tesz másik két milliót és ezeknél sokkal több sohasem nyeri vissza egészségét. Ezen kivül kholera, tifusz, tüdővész, horogféreg, bélpoklosság, nemi betegségek sok más milliót ölnek meg évenként. India halálozási arányszáma kétakkora, mint Angliáé és háromakkora, mint Ausztráliáé. A népesség azonban minden két hónapban egy újabb millióval szaporodik, ami állandóan rontja az életben maradottak megélhetésének eshetőségeit. A népesség nyolcvanöt százaléka nem tud sem irni, sem olvasni, és nem is érdeklődik semmi egészségügyi óvintézkedések iránt. Az angol kormányzásnak nem sikerült megbirkóznia a szinte lehetetlen feladatokkal. Öt évvel ezelőtt egész Indiában csak 42 ezer orvos volt, vagyis minden tízezer személyre egy, ápolónő hét ezer, minden 57 ezer személyre egy, szülésznő
