Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)
1950-06-15 / 12. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT n Rovatvezető: Szigethy Béta A Magyar Evangéliumi Világszolgálat Barátai Társaságának tagjai: Az Evangéliumi és Református Egyház Magyar Egyházkerülete és magyar gyülekezetei Az Amerikai Egyesült Államok Presbiteriánus Egyházának magyar gyülekezetei Az Amerikai Független Magyar Református Egyház Az Amerikai Magyar Református Egyesület Közremunkáló, imádkozó és adakozó egyének EGYEDÜL... A CSALÁD OTTHON Amikor e sorok megírásához kezdek, hozzám intézett kérdésre szeretnék válaszolni. A kérdés röviden ez volt: Itt, a messze idegenben, elszakítva feleségtől és gyermekektől, miként látom a világot, a magam és a hozzám hasonló sorsban levők életét, feladatainkat, céljainkat. Van a DP-knek egy csoportja, kiknek családja othon maradt és mi egyedül bolyongunk a nagyvilágban, elszakítva szeretteinktől, mesz- sze a családi tűzhely melegétől, a feleség mosolyától, a gyermekkacagástól; idegenben járjuk az élet rögös útjait. A mi sorsunk a legsivárabb valamennyi menekült sorsa között, mert még alapos reményünk sem lehet ahoz, hogy szeretteinket a közel jövőben magunkhoz ölelhessük és ugyanakkor állandóan féltő aggodalomban élünk otthon levő családunk mindennapi kenyeréért, egészségéért, sőt életéért. Egyedül a Mindenható Istenbe vetett erős hit ad nekünk erőt ennek az életnek a folytatásához és kötelességeink teljesítéséhez. Ez a hit, mely tántorithatatlanul él bennünk, hogy egyszer el fog jönni az idő, mikor haza tudunk menni és élhetünk szeretteinkkel együtt valóban szabad országban. “Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek” (Márk 9:23), kapjuk a biztató ígéretet hitünk alapjául. Csakis ezen az alapon és csakis ebből a szemszögből tudom nézni a világot és tudom életünket beállítani. Ez a beállítottság hálátlanság színében tűnhetik fel a befogadó állammal szemben, hogy elfogadva a menedéket és élvezve azt a biztonságot, amiről otthon szeretteink már álmodni sem mernek, — nehezen várjuk a hazatérés lehetőségét. De ez az emigrációs sors, ezzel mindegyik befogadó állam számol, hogy a befogadott emigránsok egy része az első lehetőség megnyílásakor vissza fog térni hazájába. Amit tőlünk itt tartózkodásunk alatt joggal elvár, — a megbecsülést, a tisztességes munkát és életmódot —, természetesen megadjuk, de mindenhol és mindig megőrizzük azt amik voltunk és vagyunk. Itt, az idegenben is megvannák kötelességeink. Nem magunkért vagyunk itt, hanem azért, hogy elvégezzük azokat a feladatokat, melyeket Isten részünkre kijelölt. Feladataink kétfélék: a jelen és a jövő feladatai. A jelen feladatok elvégzése tulajdonképpen csak felkészülés a jövőben reánk váró feladatok teljesítéséhez. Az itteni kötelességünk a lelküsmeretes munka, amit legjobb tudásunk és erőnk szerint kell végeznünk. Igyekezzünk a nyelvet minél előbb megtanulni, hogy ezáltal a lakosságot is minél jobban megismerjük és ők is helyesen ismerhessenek minket és rajtunk keresztül egyházunkat, népünket. Járjunk nyitott szemmel a világban és mindent tanuljunk meg, amit jónak és helyesnek Ítélünk, de jegyezzük meg azt is, amit rossznak találunk. Őrizzük meg testi és lelki épségünket. Különösen az utóbbira kell nagyon vigyáznunk, mert ha letörünk, könnyen elsülyedhetünk a posványbán, ahonnan a visszatérésre igen kevés a remény. Lelki épségünk megóvása érdekében tartsuk a legszorosabb kapcsolatot egyházunkkal, amiben segítségünkre jön a Világszolgálat a maga felbecsülhetetlen értékű munkájával, hogy lelki táplálékot kináló kezét kinyújtja a világ legtávolabbi pontjának legeldugottabb zugába vetődött atyafihoz is. A családfenntartás gondjai éppen úgy köteleznek bennünket, mintha együtt élhetnénk családunkkal, ezért mindent el kell követnünk, hogy otthonlevő — talán a legnagyobb nélkülözések között élő — szeretteinket minél jobban tudjuk támogatni. Hiszem, hogy eljön az idő, mikor a hazatérés lehetősége megnyílik számunkra és akkor mi magános kivándorlók leszünk abban a helyzetben, hogy legkönnyebben és leghamarabb haza tudunk menni. Ekkor következik feladatunk második része: Minden erővel szolgálatba állni otthon, hogy evangéliumi szellemben épüljön fel az uj ország. E munkában tudjuk hasznosítani egyházunk, népünk és hazánk javára azokat a tapasztalatokat, melyeket az emigrációs életben szereztünk. Amit itt jónak találtunk, az otthoni vonatkozásban megvalósíthatjuk. A család kérdése hazatérésünkkel magától megoldódik és a családi tűzhely melege hamarosan be fogja gyógyítani a kisebb-nagyobb lelki sérüléseket. Ez a családi tűzhely minden bizonnyal melegebb lesz, mint a régi és pedig mindenkinél annyival, amennyivel az emigrációs évek szenvedései közelebb vitték a minden lépését irányi tó Teremtőjéhez. Dunántúli.
