Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)
1950-06-15 / 12. szám
REFORMÁTUSOK lapja 7 MAGYAR EGYHÁZKERÜLET: AZ EV AN GÉLIZÁLÓ BIZOTTSÁG JELENTÉSE Szent félelemmel, imádságos lélekkel csendesedünk el az evangélizálásra gondolásnál, arról való beszámolásnál. Úgy érezzük, hogy egyházi munkánkban ez a szentek szente, a szív, a lélek. Ezen fordul meg életünk. Mint egykor a tanítványok, úgy mi is dicsekedve, boldogan járulunk a Mester színe elé és azt mondjuk: “Mester! nézd, milyen szép templomok, milyen épületek, milyen kövek . . .” Boldogan jelentünk. De én mintha a Mester szavát hallanám: “Bizony mondom nektek: nem marad itt kő kövön, mely le nem rombol- tatik . . . mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” Pál apostol szavát hallom: “Ha angyaloknak nyelvén szólok is . . . minden titkot, tudományt ismerek is ... ha hitem van is ... ha vagyonomat felétetem, testemet tűzre adom... szeretet — Krisztus Lelke — nincs énbennem, egyházamban — semmi vagyok.” Sohasem éreztük ennek igazságát úgy, mint érezzük ma, a huszadik század közepén, értékek összeomlása, bizonytalanság, félelem, mindennap várható világtragédia idején. Sohasem éreztük úgy, mint érezzük ma, hogy az elsőt az első helyre kell tennünk. Magánéletünk, pásztor kodásunk, egyházunk munkájának középpontjává az evangélizálást, Krisztus Lelkének befogadását, Istenhez vezetést kell tennünk. Enélkül: “szép épületek, de eljön az idő mikor kő kövön nem marad.” Egy országosan ismert kolumnista irta meg a következőket: a világ legkiválóbb pénzügyi, gazdasági vezérei tartottak gyűlést Chicagóban, 1923-ban. A gyűlésen ott volt a legnagyobb acél társulat elnöke, a legnagyobb gabonakereskedő, a New York Exchange elnöke, az elnök kabinetjének tagja, a Világbank elnöke. Az újságok hasábokat írtak róluk. Úgy állították őket az ifjúság elé, mint a sikeres élet példáit. Ünnepelték, bámulták őket. 1923-ban volt ez. És mi történt 25 év múlva? Az acél társulat elnöke mindenét elveszítve halt meg. A gabonakereskedő külföldre menekült. A Stock Exchange elnökét a Sing Singbe zárták. Az elnök kabinetjének tagját a börtönből engedték ki, hogy otthon hallhasson meg. A másik három öngyilkos lett. Az újságíró azzal végzi riportját: “Ezek megtanultak pénzt csinálni, de nem tanultak meg élni.” Minden attól függ: milyen lélek van bennünk?! Sok mindent megtanulhattunk egyházi életünkben, sok szépet alkothattunk. Megtanulhattunk összejöveteleket, vacsorákat, színdarabokat rendezni, épületeket emelni, a társadalomiban vezető szerepet játszani. De megtanultuk-é Krisztust ismerni? a Krisztus leikétől vezéreltetni? megtanultunk-é Isten akarata szerint élni? Benne van ebben a történetben a világ mostani tragédiájának titka. De benne van a figyelmeztetés a mi számunkra is: “Mester, nézd, milyen szép épületek . . . Bizony mondom: kő kövön nem marad...” ha az elsőt nem teszitek az első helyre. Mindaz amink van, amit építettünk, keret, eszköz, lehetőség arra, hogy ezeken át a legfőbb jót adjuk: lelkeket vezessünk Krisztushoz, evangélizáljunk, Istent adjuk. Két bibliai kép nyugtalanítja lelkemet. Egyik Ézsaiás 14: 3-ban van: “Kiküldék gyermekeiket vízért. Elmennek a kutakig, nem találnak vizet, visszatérnek szégyenkezve és pironkodva ...” , Kutak — viz nélkül! Lelkipásztor — Isten Lelke nélkül! Egyház — élet nélkül! Tanító — látomás nélkül! Ha elgondolkozunk rajta, könnyektől ned- vesedik meg szemünk. A másik kép az uj testamentumban, Lukács 11: 6-ban található: “Egy barátom jött hozzám utazása közben és nincs mit adnom neki . . .” Vasárnapról vasárnapra éhes, fáradt, keresztet hordozó, megsebzett szivü emberek jönnek a templomba. Néha hétköznapokon is jönnek. Mit adunk nekik? van mit adni? Szép programokat, ékes, tudós beszédeket, melyek úgy elszállnak az emberek feje felett, mint ősszel a vadliba elhúz a nádas és erdő felett. “Elmennek a kutakig, nem találnak vizet.” Nem találják az élet vizét. Visszatérnek üresen. Csodálkozhatunk-é akkor azon, hogy az üres szívbe befészkeli magát a bűn, hitetlenség, elégedetlenség, nyugtalanság. “Egy barátom jött hozzám — nincs mit adjak neki.” A legnagyobb tragédia ez. De a legigazabb, legboldogitóbb öröm az, ha van mit adni. Nem önmagunkat, hanem Istent adhatjuk. “Senki sem adhat mást, mint lényegét.” Mi a lényegünk? mivel van tele a lelkünk? Az evangélizálásnak legelső feltétele a pásztorok, egyházi elöljárók, presbiterek, egyházi munkások megtérése. Krisztussal megtelj esedé- se. Megtért pásztorok élete örömmel teljes, szolgálata boldogító, életet, áldást nyújtó. Annak lelkében élő vizek forrásai fakadnak fel. Az élő vizek kiáradnak, behatolnak a szivekbe, otthonokba, az életbe. Megtért pásztorok, egyházi munkások csodákat érhetnek el. Egy kis leány bement a gyógyszertárba,' így szólt: kérek 25 centért csodát. A gyógyszerész meglepődve néz rá. Mit kérsz gyermekem?... (Folytatás a 15-ik oldalon)
