Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)
1950-04-15 / 8. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA IS A palota éles szavú csengője sürgetve, ijesztően jajongott. Befurakodott ez a hang a legtávolabbi helyiségbe is és jelére ész nélkül hagyta abba munkáját mindenki. Rohanó alakok tűntek elő a nagy négyszögben. Minden ajtó ontotta az embereket. Összetorlódtak, lökdösték egymást, s aki kiért, mégis igyekezett hátrább húzódni, mintha valami bajtól félne. Csak most látszott meg, milyen óriási személyzet sürög az erdélyi fejedelem szállásán. Zsuzsánna erélyr^ irányítása mellett ez soha nem volt feltűnő. Helyén volt mindenki s csaknem zajtalanul végezte dolgát. Ha nagy táblát nem tartottak,- személyes szolgálatukra csak egy-egy hűséges volt kirendelve. A családi vacsorákon leginkább Jób egyedül szolgált. De most omlott a hivó szóra a temérdek belső és külső ember. Legelői a papok sorakoztak. Keresztury és Csulay egymást méregetve álltak a fejedelem elébe. Medgyessy komoran jött, s behúzódott egy sarokba. Kemény János a főkomornyik méltóságával lépegetett. Kántorok és Íródeákok, titkos- és tolmácsoló fiuk, pohárnokok és étekfogók rohantak a kamarás urfiak élén. Fürgén ugráltak le a lépcsőfokokon a nemes apródok és bejárók, nagy buzogánnyal kezükben az ajtónállók is közeledtek már. Mire a tarkaöltözetü társaság összeverődött, száz körül járt a számuk. Pedig az alsóbbrendű személyzet még csak most sorakozott: Fehér ruhájában jött a fő- és al- konyhamester, mögöttük az ételizesitők. Aztán fakanalával tizennégy szakács torlódott ki a konyhalépcsőre vezető ajtón. Konyhaajtónállók, konyhasáfárok, darabontok és őrtállók bújtak ki egymásután a boltozatos üregből. Az istállók felől a főlovászmester vezette seregét: lovászok és kocsisok, postasiposok és csatlósok jártak a gyaloginasok előtt. Végül a kengyelfutók és a trombitások után előkerültek az udvari mesteremberek is. Sütők, mosók, szabók, kertészek, méhészek és az udvari zenekarral vegyülve, a kutyákat csillapító pecérek, a vadászatra felkészült vadászok. Csak Zsuzsánna kísérete hiányzott. De lassanként a frájjok és nemeskisasszonyok is felsorakoztak a körbefutó folyosó párkányánál. Rákóczy György úgy nézte végig mindegyik emberét, mintha benne keresné a könyv be- csempészőjét. Szinte mindeniket névről ismerte. Agyában minden archoz el volt könyvelve valamilyen cselekedet. Találgatta, melyiktől telhetett ki, hogy a legvidámabb ünnepségek közben, fájdalmat akart okozni a fejedelemasszonynak. De csak kiváncsi és aggódó arcok fordultak feléje. Alattomosan senki nem fordult el fürkésző szemének bíráskodásától. Mikor az utolsó énekes gyermek és két gyermek-törpe is az udvaron volt, elhallgatott a harangszó. Jób gazdája mögé lépett. Lila szederjes volt a fejedelem arca s a hü ember készenlétbe állt, hogy segítsen, ha baj történik. Körülnézett a felcser után is, de ráeszmélt, hogy azt, ura kívánságára, Zsuzsánna még a legrövidebb útra is magával viszi. György szólni akart, de az indulat elfojtotta a torkát. Erőt vett magán. És szállt a megbántott férfiú iszonyú haragja. Túlnőtt a palota udvarának térségén és fenyegetően hatolt át h gyen és völgyön, téren és időn. Zengett és torolt egyszerre ez a hang és szörnyü- ködve hallgatták a kitörést az ártatlanok: — Látjátok ezt a könyvet? Ki látta mását? Zugás keletkezett az udvaron. Felháborodott arcok, szitkok és büntetést követelő szavak jelentették, hogy mindenki látta, mindenki tudott róla. — Látom, volt gondja rá a latornak, hogy minden lelket bemocskoljon átkozott mérgével! Majd gondunk lészen nékünk is rá, hogy torkára forrasszuk mindezeket. De elébb arról gondoskodjunk, hogy mi gazdasszonyunk, Erdély ország jóságos édesanyja soha meg ne tudja, milyen szennyet vetett rá a gonosz. Esküdjetek nékem, ki-ki hite szerént, hogy inkább nyelveteket harapjátok, mintsemhogy ő nagyságának valaha is tudomására hoznátok, milyen szégyenbe akarták kergetni! Szemek villanása, jótettekre emlékező szivek dobogása, hálákodások, átkozódások és fogadkozások kisérték a fejedelem szavait. — Jól van. Hiszem is, hogy megtartjátok, mit nékem Isten nevében fogadtatok. De, ha ki nem átallaná a fejedelemasszony ő nagyságának értésére adni, avagy fülébe súgni ezt a gyalázatot, úgy lakói, hogy mind maga, mind maradéka holtáig emlegeti. Megértettétek? Zúgással jött a felelet: , — Megértettük! — Hol vannak a kályhafütők? A kormos legények éppen estére fütöttek. Nem merték otthagyni még a hivószóra sem a folyosókra nyíló kályhákat. De most előterelték őket az inasok. Felismerhetetlen ábrázattal szégyenkeztek a fejedelem előtt. — Nosza, rakjatok máglyát, szaporán. Ti meg forduljatok. Hozza ki-ki, ha hozzá is kézhez adtak ilyen ocsmányságot. Topogott, mig a fahasábok egymás felébe kerültek. Maga szerette volna a száraz gallyat bedugdosni a nyílások közé. Alkonyodott már és az elősereglő udvari személyzet között feltünedeztek a fáklyahordozók. Izzó türelmetlenségében a fejedelem lerohant a lépcsőn. Kiragadta a szurokfáklyát az egyik fiú kezéből. Lángra gyújtotta a máglyát. Vérvörös ruhájában maga is olyan volt, mint egy lobogó szö- vétnek. (Folytatása következik)-----A REFORMÁTUSOK LAPJÁT CSAK ELŐFIZETŐI TARTHATJÁK FENN!
