Reformátusok Lapja, 1949 (49. évfolyam, 1-8. szám)
1949-01-01 / 1. szám
2 REFORMÁTUSOK lapja Máskor hallgattunk, pedig zugó harangszóvá kellett volna lennünk. Álltunk hidegen, mozdulatlanul, ahol kiáltó szóval jött utánunk a kin, a segedelem kérés. És verejtékezően fáradtunk, amikor mozdulatlanságra kért a bennünk halódó jóság és szeretet. Süketek voltunk — amikor a kövek is hallották a felénk kiáltott szót és mindent meghallottunk, ami hangnak sem született. Dolgoztunk, amikor pihenés után jaj dúlt bennünk a megemésztett élet és pihentünk, amikor pihenésünk alatt az alkalmak szálfáit döntötték reánk idegen kezek. Ünnepeltünk, amikor rogyadozó gerendák alatt sajdult fel mellettünk a testvér és ünnep- rontók voltunk, amikor a mások imádságainak ezernyi égbeszálló galambjától volt felhős az ég. Vettünk ott, ahol adni kellett volna... És tékozoltunk ott, ahol dőre adakozásunk a világot perzselő tűz lángjává lett. Örültünk ott — ha nem is nyiltan — ahol más sirt. És sirtunk, amikor szomszédunk életfájára a boldogság csalogánya szállt. Koldusnak hazudtuk magunkat, ha az irgalom szekere a házunk előtt megállt. De a gazdagságnak hazug köveire álltunk, ha szomszédainknál nagyobbaknak akartunk látszani. Mellünket verve erőnket mutogattuk ott, ahol szárnyon járt minden, — de meggörnyedve, invalidusként magunkon sirtunk, ha vállainkat kereste a mások nyomorult viskóján leszakadni készülő gerendavég. Óh hányszor prédikáltuk másnak az Isten megpróbáló szerelmét, amikor mi a jólét Ara- rátján lengettük gondtalan életünk nagy képű lobogóját és milyen nyomorultul összetörtünk mindent és az ebek elé vetettük a fiák örökségét, amikor ami házunk felé szállt és szólalt meg a gondok kuvikja. “Uram ..., Uram ...!” Óh mennyi szemforgatás, mennyi kirakat-kegyesség... és most érezzük, letagadhatatlanul, hogy van valaki, aki ezt mind látta és mind feljegyezte. És most mind a fejünkre olvassa. Önkéntelenül, dideregve — pedig izzadunk — kapnánk a látszat subája után. Hátha betakarna. Hiába. Itt az idő stációján meztelenül kell megállni. Itt lehull az asztrakán bunda éppen úgy, mint a condorlott rongy. Itt nem lehet szépíteni, ügyeskedni, csak összeroskadni....: “vétkeztem----” S mig ott állunk magunkba roskadva, amikor meztelen szemlélhetjük fekete orcánk sok-sok éktelen himlőhelyét az idő vetületében, egyszerre elénk mered egy jóságos kézben egy ismert-ismeretlen arc, amelyben, mint a sártól megtisztított aranyban a sugár, sejtelmesen csendül: ilyen lehettél volna. Ez a kép még jobban vádol és mindennél jobban Ítél. Aki még nem kárhozott el teljesen, az ebben az Isten által megálmodott képben és arcban látja meg, mi volt számára az elmúlt esztendő. Kegyelem! Kegyelem! Kegyelem! Ilyen lehettél volna. Tiszta, reménykedő, úgy, hogy megalázódásod felmagasztaltatás, erőtlenséged lebirhatatlan erő, szelidséged példaadás, szenvedésed megtisztulás, könnyhullatásod az örökkévalóság vetésének öntözője, áldozatod a reménység napnyugta lehetett volna. Ebben az arcban azonban nemcsak a múltad, de benne van a jövendőd is. Nemcsak vád, de Ígéret is ez az arc: ilyenné lehetsz. Ilyenné le- szesz, ha az enyém és egyedül csak az enyém maradsz. A kép vádol. De a kéz, amelyik tartja: véd. Aki még nem kárhozott el teljesen, az meglátja, hogy az Istennek róla meg álmodott tiszta képét, amilyenné ő lehet: -— egy átszegezett kéz tartja, öleli s vérével mosogatja. A Krisztus keze, aki megmutatja, hogy mivé lehet számodra az uj esztendő: Reménység! Reménység! Reménység! (Gyulaháza) Pelhő Károly. LEGYEN A TE HITED SZERINT Ki verné meg a sántát, amért nem tud szaladni? ki ölné meg a koldúst, ha nem tud kincset adni? Kéményseprő ha kormos, ki hányhatná szemére? Ha botlik a szegény vak, ki vethetné meg érte? Ez vagyok Uram én is: sánta, koldus, erőtlen, béna, szennyes ... De mégis remény ragyog előttem, Irgalmas jó Atyám vagy, s velem hitem szerint bánsz. Hiszem: a nyomorulttól teljességet Te nem vársz: elvégezte helyettem Krisztus az engedelmet. Uram, érette add hát nékem is szent kegyelmed! Ki átkozná a gyengét, ha teher alatt roskad? A lábatlan hogy’ állhat? A kezetlen hogy’ moshat? hogy nem vagy Te rabtartó, se mostoha, ki bottal veri gyenge fiát, kit gyötör szörnyű robottal, Bódás János
