Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-03-17 / 11. szám
6-ik oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA K R 1 S Z T U S BALASSA IMRE Regénye Pilátus haragra lobbant. — Hát feküdjenek a piszokban, ameddig akarnak! Mi gondom rájuk? Rántott egyet a tógáján és bement a házba. Már késő éjszaka volt, a hold sütött be a félig nyitott tetőn. Pilatus főiriadt álmából. Morajt hallott, egyhangú mormolást. Álmodik? A szemét dörzsölte, a fülét és a homlokát tapogatta. Kezét a félhomályban belenyujottta az ezüst edénybe, mely nyugvóhelye mellett állott kicsiny márványasztalon és megnedvesi- tette a homlokát. Nem, ez nem álom! Ébren van ő és most már jól emlékszik. Igen, tegnap délután kezdték el ezt a mormoló imát és még mindig. imádkoznak. Fölszökött nyoszolyájáról és saru nélkül, mezítláb osont végig a házon. A cubiculumon, tricliniumon át az átriumba. Leselkedett a függönyön át kifelé. A holdfény széjjelömlött a téren, mint a tej. Fehér fényességben ott feküdtek arcra borulva, sötéten és mozdulatlanul. És mormolták az imát... Adonáj Elochim . .. Adonáj Elochim . . . Rémülten menekült vissza a cubiculumba. Befogta a fülét, fejét a párnák közé rejtette. Menekült az egyhangú ima alvilági hangja elől. De nem volt menekvés. A könyörgő és vádoló hangok utána surrantak falakon és függönyökön át és nem hagyták nyugodni. így ment ez egész éjszaka. Egy éjszaka, két éjszaka, három éjszaka, négy éjszaka. Már négy napja feküdtek a porban, étlen-szomjan, mozdulatlanul, arcra borulva, mint a halottak és rekedt, sóhajszerii morgásuk mintha a föld alól jött volna. Pilátus ingerülten, dühöngve, átkozódva járkált a házban és keresett menedéket az őrjítő egyformaságban doboló moraj ellen. Mindhiába! Az ötödik nap reggelén irtóztató haragra lobbant. — Centurió! Centurió! — Parancsolj uram. — Menj fegyvereseiddel a térre, vedd körül ezt a csőcseléket, szólj hozzájuk az ő nyelvükön és mondd meg nekik, hogy lemészároltatom valamennyit, kiirtatom őket, ha nem takarodnak innen és nem fogják be a szájukat. Nézte, hogy mi fog történni odalenn. Alig telt belé néhány perc, a római katonák körülvették már a teret, dárdáikkal és rövid kardjaikkal az arcra borult emberek felé fordultak fenyegetően és a centurió, aki értett a héberek nyelvén, a lépcsőre állva, messzehalló szózattal beszélt hozzájuk: — Héberek, keljetek fel és menjetek házaitokba békességgel. Mert ha nem kotródtok innen még e percben, kardunk éle csapolja véreteket! Ezt üzeni néktek az én uram, a hatalmas Róma helytartója, Locius Pontius. Följajdul a tömeg, búgó jajjal. Akik elől feküdtek, éhségtől, szomjúságtól és álmatlanságtól elgyötörve, most lomhán emelték föl fejüket, félig térdelő állapotban. Pontius rettegve és irtózva nézte ezeket a kitágult, eszelős szemeket, az ötnapi virrasztásban és éhségben megszáradt arcokat, a száraz és fakó ajkakat, melyeknek cserepes kapuján hörgő és ziháló hangok viharzottak feléje. Mintha rég halott bélpoklosok másznának elő a sírjukból és őt vádolnák. — Mi az? Mit csinálnak ezek odalenn? Látta, amint az emberek egymásután tépik le a köntösüket nyakukról, vállukról. Előbb az a néhány vad farizeus és nagy- szakállu vén, akik a lépcsővel szemben hevernek. Azután a többiek követik a példájukat. Terjed a mozdulat éppen úgy, mint a hang, emberről-emberre. Öt perc múlva meztelen nyakkal és kebellel térdelnek és fetrengenek már a porban mind. Az apródját szólítja. — Agathon ! — Parancsolj, jó uram — szólt előre futva a szép kis görög.-— Agathon, fuss le a lépcsőn, kérdezd meg a centuriót, hogy mit jelentsen ez? — Agathon szaporán szaladt le a márványlépcsőn, mint valami fürge kis állat. Alig telt belé egy perc. már újra a helytartó előtt volt, lihegve. — Uram ... a centurió azt mondja, hogy a héberek meztelen nyakukat mutatják fegyvereseinknek és azt mondják, inkább meghalnak ők mind egy szálig, mintsem tágítsanak innen, amíg a szobrot ki nem viteted. Pontiusnak már meggyöngült az ellenállása. Cinizmusa és asszonyos makacssága, amely kihívta ennek a sötét és fanatikus tömegnek az őrjöngését öt napja, a feje zúgott, idegei bomlot- tan muzsikáltak. Nem birta tovább! — Agathon, — szólt fénytelen hangon — Agathon! Hívd a centuriót! ... És parancsot adott, hogy a császár szobrát, mely a lépcső alján állott, vigyék el Caesareába. Csak az a másik Tiberiusz-szobor maradt Jeruzsálemben, amely a palota belsejében állott, elefántcsontból és aranyból faragva. MEGSZÓLAL AZ ÜZENET A fehér viskó küszöbén ült az öreg kovács.^ Vak volt, már nem tudott dolgozni. Jámbor fiai adtak neki szállást és kenyeret ínséges, elesett öregsegere. Labainal kis unokái kuporodtak és majszolták az illatos cipót. — Ki az, kinek lépteit hallom? — kérdezte most suttogva a vak. t A szőkefürtös kicsike odasimult a térdéhez. Belekapaszkodott fehér szakállába és suttogva, titkolózva szólt. — A rabbi, az uj rabbi jő. ő jött arra. Földig érő, varratlan köntöse szaggatott volt és tetézve az ut porától. Saruja kopott és sebzett. Messze-mesz- sze vándorlásból érkezett. Halovány feje fölött valami derengett, hajának fényéből és a lenyugodott nap utolso sugarából összeszőve. , . .. . , . Megállóit. A világtalan öreg feleje nyújtotta mind a két kezét. Két bütykös, köszvénytől görbült, barna, ráncos kezet, amely nehéz munkában kérgesedéit, mint a fekete fold, melyre sokáig tiiz a perzselő nap. . Az agg ember feléje tárta karjait es az ajka hangtalanul rebegett valamit. ... Az esthomályban különös fényei vilaglo arc az öreg ember felé fordult, mintha megértette volna a hangtalan kérdést. És felelt, mig barna, erős kezét lassan fölemelte: __ Az idő beteljesedett. Elközelgetett Istennek országa. Tartsatok biinbánatot és higyjetek az Üzenetben. És tovább haladt. Útjában meg-megállott. Szegényes viskók küszöbén. A szegényemberek házába be-betért, leült közéjük, beszélgetett velük, az ő nyelvükön. Evett a szegényes kenyerükből. És hirdette nékik az uj tanítást. Másnap, hogy hazatért Názáretbe, szombat volt éppen. A zsinagógába gyűlt a nép. Ott voltak a gazdagok úgy, miként a szegények. Ott voltak a Genezáret partjáról a vámosok, a kovácsok, a pásztorok, a pénzváltók, az előkelők, a koldusok, a napszámosok, a szegény tudatlan halászok. Mikor ő belépett a fehérre meszelt házba, mely akkor a názáreti zsinagóga volt, utat engedtek neki a szegény emberek és kíváncsian lesték lépteit a gazdagok és a farizeusok. És fölállt, hogy olvasson a tórából. A fölfuvalkodott gazdag, ki egyre csörgette ezüstpénzeit bőrzacskójában, megkérdezte a lesütött szemű Írástudót, ki mellette állott: — Ki légyen ez ember? Az írástudó.vállát vonta: — Nem esmérem. Izsajás próféta könyvét olvasta fennhangon. — Az Ur lelke énrajtam. Azért kent föl engem; elküldött engem örömhírt vinni a szegényeknek, meggyógyítani a töredelmes szivüeket, szabadulást hirdetni a foglyoknak és látást a vakoknak, szabadon bocsájtani a megtörteket, hirdetni az Ur kedves esztendejét és visszafizetés napját. Akkor összehajtotta a könyvet, felöltöztette azt selyemtakarójába, visszaadta a templomszolgának, hátrament és letelepedett. Némaság volt a zsinagógában. Mindenkinek a szeme őrajta volt. Hátul a sokaságban egy pásztor szólalt: — Ki ez az uj mester? — Hát nem esméred? — felelt neki súgva egy sarukészitő. — Idevalósi! Názáretből való. Az ácsmester fia. Mindeneknek a szeme rajta függött. Ő pedig újra felállott helyéről. Csönd volt, csak a szemek beszéltek. Lejött onnan, ahol a felöltöztetett tóra pihent a frigyszekrényben, az emberek közé jött, hogy körülvegyék. Es akkor szólni kezdett.
