Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-01-17 / 3. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7-ik oldal KRISZTUS (Folytatás.) Jézus csak nem jött. Az asszony fekete szeme nyugtalanul kutatott. Megnézett minden gyermeket messziről, a szive hangosan dobogott, ajka Istent hívta segítségül. Az öreg József aggodalmas szemmel kémlelte az utat. A gyermek nem jött! Már egyedül álltak az országúton, a názáretiek kis csoportját elfödte az ut pora. Lefelé szállt a nap, hűvösség terjedt szét a dombokon, nagy árnyékkal közeledett az éjszaka. Jézus még nem jött. Anyja akkor igy szólt férjéhez: — Megyek! — Hová mégy, te asszony? — Megyek vissza Jeruzsálembe, keresni gyermekemet. — Én véled megyek, asszony. De Mária kezével intett férjének, hogy menjen, menjen, arra, amerre a többiek. — Uram, térj vissza házunkba. Te öreg vagy már és törődött. Menj békességgel és engedj utamra engem, majd megkeresem én eltévedt fiamat. Az öreg ember botjára támaszkodva, sántikálva tűnt el az esthomályban. Az asszony pedig ment egész éjszaka, ment másnap egészen napszálltáig, amig csak meg nem látta Jeruzsálem falait. Már akkor sebes volt a lába, álmatlan szemének nehéz pillái le-lecsukódtak, ajka száraz volt a belső láztól, térdei megcsuklottak. Éhes volt és erőtlen. Száraz nyelve odatapadt a szája padlásához. Elfelejtett inni az utszéli kutnál. De ment, ment előre, hogy bejusson még a városba, mielőtt leszállna az este és becsuknák a kapukat. Vánszorgott, vonszolta fáradt, kiéhezett, álmatlan testét és ajka hangtalanul re- begett: __ — Fiam . . . fiam . . . Mikor a cédrusligethez ért, amely Dávid kapuja előtt van, meghallotta a viz csobogását. Térdre omlott a gyöngeségtől, négykézláb kúszott oda a forráshoz és arca, mint valami kődarab, úgy hullott bele a vizbe. Fölfrissült kissé. Hajáról, arcáról, ruhájáról csurgott a viz. Föltápászkodott. A kapu felé vánszorgott. Éppen akkor nyikorgóit rettentően az óriási kapu. Tiz ember kapaszkodott a rudjába és tolta, egyre beljebb, beljebb. A nap már alászállott. Mária erejének utolsó megfeszítésével, fulladozva kiáltott: — Emberek, megálljatok! Bocsássatok be! A nubiai és etióp szolgák, akik a kapu rudjának nekifeszültek, a hang felé fordultak és elengedték a rudat. A kapuföl- ügyelő, aki a hátuk mögött állott, fölemelte a korbácsát, mert azt hitte, hogy a fáradságtól, vagy a lustaságtól hagyták abba a munkát. Ezalatt Mária beosont a félig nyitott kapun, mely alig egy perc múlva óriási robajjal csukódott be mögötte. Nemsokára hallani lehetett azta mennydörgésszerű hangot is, amely a ternplom felöl jött. Most csukták be a templom óriási érckapuját, melynek hatalmas bronzsikjain a kinyilatkoztatás betűi domborodtak. Este szállott Jeruzsálemre. A házak kapui bezárultak, az uccák elnéptelenedtek. Alig találkozott már valakivel Mária. Egyedül járt, egyedül vánszorgott az uccákon. A dísztelen, sivár, fehér falak riadtan verték vissza kiáltozását: — Jézus, Jézus .... fiacskám! Nem birta tovább gyarló teste. Az érckapu előtt álott. Salamon templomának óriási kapuja előtt, melyen embernagy- ságu szent betűk fényesedtek komor fönségben. “Én vagyok az örökkévaló, a te Istened . . .” Ájultan omlott a templom küszöbére. Kitárt karjai a hideg lépcsők kövét ölelték. Éölötte sejtelmesen világítottak a holdfényben a titokzatos és óriási ércbetük. “Szeresd atyádat és anyádat, hogy hosszuéletü légy a földön.” . . . Meddig fekhetett ottan — nem tudta! Virradt már. Szegény asszony botorkált arra. Mikor meglátta, belekapaszkodott tiz körmével, úgy hogy a szegény asszony megijedt; azt hitte, hogy eszelőssel van dolga. — Asszony, nem láttad a fiamat? Észrevette, hogy a szegény asszony zsákot cipel, amiben pászkamaradék van. Föltámadt benne testének háromnapos éhsége és nyugtalan szemmel nézte a pászkát. A szegény asszony meglátta ezt a pillantást. Ismerte ezt a tekintetet. Hányszor nézett ő ilyen szemmel a mások kenyerére? Szegény éhező lesz, — gondolta magában — megosztom véle, amit összekoldultam a gazdagok pitvarában. És elébe tartotta a zsákot. Mária evett a pászkából, megköszönte a szegény asszonynak a segítségét, majd a kúthoz ment, amely a téren állott és fölüditette magát friss vízzel. Ébredt már a város. Kinyitották házaikat a mesteremberek, kiraktak az uccára asztalaikat a kalmárok, kalapálás hallatszott a kovácsok műhelyéből, sistergett a gyalu az asztalosok és ácsok házából, a hegyes köveken egy csacsi bandukolt, két nagy tevebőriszákkal a hátán. Álmos hajcsárja úgy ment mellette, mintha még folytatná éjszakai álmát. Világosodott. Mária nagy dörgést hallott maga mögött. Ijedten rázkódott meg egész testében. Most nyílt ki az érckapu . . . Futkosni kezdett újra az uccán, beszólt minden házba, megfogott minden járókelőt. — Nem láttátok a fiamat? Szép, sugár, szőke, okosszemü, ilyen nagyocska. Mutatta a kezével, hogy mekkora. Az emberek közönyösen ingatták a fejüket. Láttak ilyet is, amolyat is. Sok gyermek él Jeruzsálemben! Ki tudná megmondani, melyik az a gyermek? Ereje fogytán volt már, mikor útja ismét a templom felé vezetett. Poros volt fekete köntöse, sebes lábáról lefoszlott a saru, arcáról izzadság omlott, ajka cserepes volt. Az emberek kíváncsian nézték zilált haját. Utána fordultak, feléje mentek, kérdezték. De ő nem látta, nem hallotta már őket. Belépett a templomba. Csarnokról-csarnokra ment. Egyszerre csak öregeket látott, akik hangosan vitatkoztak. Hosszú köpönyegben álltak ott, hosszú volt a szakálluk is. Vitatkoztak. Fölsikoltott, térdre borult. Az öregek között álott sudáran, okosan, szépségesen az ő fiacskája. Piros szája bölcs szavakat ejtett és az öregek figyelték és kérdezgették őt. Mária nem igen hallotta, miről beszélnek. Kezét szivére szorította és térden állva nézte a csodát, hogy az ő fiára miképpen hallgatnak e törvénytudó öregek, hogy az miként szól hozzájuk és azok minként felelnek. Mária nem értette beszédjük tartalmát, annyit értett csak, hogy a prófétákról, meg a szent Törvényről beszélnek, hogy az ő fiacskája megfelel minden kérdésre és mikor az ő fiacskája kérdez az öregek sokszor alig tudnak felelni. Szive mérhetetlen anyai büszkeséggel és áhítattal telt meg. Felejtette már testének minden gyötrelmét, a rémület és az aggodalom napjait és éjszakáit, éhséget és szomjúságot felejtett. Csak nézte, nézte, átszellemülve az ő fiát. Nagysokára jött meg a szava és a nevét kiáltotta: — Jézus! Az öregek akkor visszahúzódtak és ő melléhez szorította a gyermeket. Szemrehányóan szólt néki: — Gyermekem, miért cselekedtél igy vélünk? íme, atyád és én bánkódva kerestünk téged. ő pedig mondá néki: — Miért, hogy engem kerestetek? Nem tudtátok-e. hogy az én Atyám dolgaiban kell lennem? És visszatértek akkor az utón Názáret felé . . . * * Az ácsmühelyben dolgozott a gyermek. Tizennégy tavasz múlt el már fölötte. Szép, sugár ifjú volt, barna testű, szőke hajú, Szeme hosszú pillák alól tekintett a világba és a világon túl, a messzeségbe. Piros, szép ajka komolyan görbült lefelé. Erős, dolgos barna keze volt, a gyaluhoz és az ácsfejszéhez szokott munkáskéz. Serényen dolgozott napestig. De mikor leszállt a nap és atyja, testvérei, meg a legények nyugovóra tértek a nehéz munka után, ő nem pihent meg. Odatelepedett a küszöbre, az eget nézte, az ég csillagait, mintha olvasni tudna bennük. Hallgatta a mezők hangját, a tücskök cirpelését, a nádasból a békák éji énekét és merengett messze fényeken. Sokszor lécdarabot vett a kezébe, vagy botot, ami éppen a keze ügyébe esett és a homokba mindenféle érthetetlen jeleket rajzolt. Betűk voltak azok szent betűk. (Folytatása következik)
