Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)

1936-04-25 / 16. szám

2-ik oldal

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

I ERŐSEN ÁLLJATOK, MOZDÍTHATATLANUL. |

Elmúlt a feltámadás ünnepe. A halált, a bűnt legyőző, | diadalmas Jézusra emlékeztünk. Ismét megerősödtünk ab- % ban a hitben: Jézus az Ur és Király égen és földön! Földi f életünk végén Hozzá megyünk, szine elé állunk. Ezekről 4 megbizonyosodva, örömmel újítottuk meg Vele kötött \ szövetségxnket, az Úrvacsorában boldogan ígértük: hová 4 vezet — oda megyek! Vele megyek, Övé leszek már! Elmúlt az ünnep. Itt vannak a hétköznapok, munkák,

Í megpróbáltatások. Most újra szól Isten igéje. Emlékezz $ Jézusra! Emlékezz fogadásodra! Erősen álljatok, mozdít- | hatatlanul! Bármi jön, bármit cselekedjenek körülöttünk $ mások, mi álljunk meg erősen, mozdithatatlanul. ä

Az Egyiptomból kiszabadult zsidók pár nap múlva | azt mondották: menjünk vissza! Mózes azonban mozdít- ó hatatlan, erős volt, mint aki a láthatatlant látta. Jézust \ hiába hagyták magára, tagadták meg, árulták el. Ő erősen |[ állott, ment tovább. Semmi, senki el nem mozdíthatta. $ Pál azt mondotta: az életem sem drága, célegyenest me-1 gyek előre! 4

Mi akarsz lenni? Szélingatta nádszál? akit ide-oda hajt K a megpróbáltatás, elkeseredés, vagy a tanítás különféle $; szele? Nem ez illik hozzánk, Jézus megváltottaihoz. | Inkább félelem nélkül, ingadozás nélkül erősen álljatok. | Ingadozás nélkül előre, mig egyszer hazaérünk! |

Dr. Újlaki Ferenc, g

AZ OROSZLÁN ORCA

(KÁLVIN, AZ EMBER.)

Irta: Szabó László.

Strassburghi száműzetése alatt képviselte a protestantizmust a frankfurti értekezleten (1539), a hanaui (1540), a wormsi (1541), és a regensburghi (1541), tárgyalásokon, mig újra visszahívták Genfbe 1541 szeptember 13-án.

A Kálvin lelke erre az uj meghívásra úgy megzavarodik, hogy két napon keresztül csak félig ura magának. “Egész valóm megreszket a borzalomtól.” Elbeszéli Farrelnek, aki újra szorongatni kezdi, hogy micsoda lelkiismereti kínok gyötörték, mikor először maradásra kényszeritette. Igaz, hogy azt azt igát, amelyet Isten tett a nyakába, maga nem merte lerázni, ámde most, mikor Isten maga szabadította meg ettől az igától, hogyan vehetné azt föl mégegyszer? És mégis, inkább volt hajlandó a saját életét százszor is kockára tenni, hogysem Genfet elárulja.

“A mi lelki állapotomat illeti, — írja ebben a csodálatos lelki hányattatásában — ha én rajtam állana a dolog, bármire inkább kész volnék, minthogy Genfbe visszatérjek. Ámde meggondolván, hogy nem én vagyok a magam parancsolója, megöldöklöm a szivemet, és úgy ajánlom föl áldozatul az Urnák.”

Ez a mondása jellemzi az ő hires pecsétrajzát is: a kitárt tenyéren tartott szivet.

“Lelkemet legyőzve és megkötöztetve, engedelmesen vetem alá az Úristennek; és minthogy én nem tudom mire határozni magamat, tehát rábízom magam azoknak az irányítására, akiknek szája által, mint remélem, Isten fog hozzám szólani.”

Ezt a visszahívást Kálvin a wormsi birodalmi gyűlésen kapta meg, amire aztán egy igazán megrenditő jelenet következik. Kálvin esdekel barátainak, hogy ne ő reá, hanem csakis az Isten országára gondoljanak. Visszaemlékszik genfi szenvedéseire, iszonyú rettenet fogja el és a sirás folytogatja, úgy hogy kénytelen félbe szakítani magát és félre vonulni, hogy lecsillapodjék és önuralmát visszanyeerhesse. De mégis enged a testvérei tekintélyének, akiknek irányitó tanácsára úgy hallgat, mintha csak édes szülei volnának és elmegy Wormsból — Regensburghba. Ekkor Farrel végkép elveszti türelmét s újra a szemrehányások özönét zúdítja Kálvinra. “Iszonyatosan megrémítettél és megdöbbentettél a mennyköveiddel” — feleli neki Kálvin s egyre azt hajtogatja, hogy nincs hely a föld kerekségén, amelytől jobban rettegne, mint Génitől. Végre is Isten eszközének tartván magát, elszánja magát, hogy visszatér Genfbe. “Minthogy te igy akarod — mondja Farrelnek — és nem vagy rábírható a véleményed megváltoztatására, ime én teljesen készen vagyok és állok a szolgálatodra. Mit akarsz még? Immár leteszem a fegyvert, megadom magamat.” S ezzel a borzadálytól majdnem megfagyva visszatér előbbi őrhelyére, Genfbe, mint Istennek engedelmes eszköze.

ő nem akarta ezt, de Isten akarta. És ő a gyenge testű, de nagyszellemü és szikla-hitü Kálvin, hogyan is törődhetnék mással, mint az ő hatalmas Istenével. “Istennek nagy tetteivel járok, ember mit árthat nékem!” “Méghogyha az egész világ-egyetem összeomlanék is, ami szilárdságunknak akkor sem volna szabad megingania, annál kevésbbé megdőlnie.”

Isten letörte őt, kétszer is, hogy örökké letörhetetlenné váljon. És ő, aki annyira félénk volt, hogy még a halálos ágyán is háromszor egymásután ismételte el a Genfi tanács uraknak: “higyjék el, hogy én természettől félénk és ijedős vagyok,” — ő most már dacolni fog minden akadállyal és keresztül fog gázolni rajtok. Mit bánja már ő ezután a lázadásokat, a zendüléseket vagy az eretnekség-okozta izgalmakat? ö az Isten eszközének tudja magát, a hatalom Istené, elmegy és szólani fog, cselekedni és diadalmaskodni mindenkin és mindenen. Most már megtámadhatják, megcsufolhatják, a liber- tinusok kutyáikat ráuszíthatják, hogy ruháit is letéphessék róla, ablakain belőhetnek, nem fél semmitől, mert az Isten örök dekrétuma lángol megbátorodott szivében, aki pálmával várja haza a maga váfasztottjait.

Maga az a tény, hogy 1555-ben végképen leveri, legyőzi és leigázza az istentelen libertinusokat, elvitázhatatlan biztosítéka annak, hogy öt tényleg az Isten hívta el. Nézzétek meg azt a két sovány száraz kezet, amely eltiltja az Úrvacsorától a féktelen libertinusokat, mintha a Montblank óriási csúcsát ragadná meg s úgy kiáltja bele a világba: Szakadjatok reám hegyek, hasadj meg Istennek ege, de a Te megismert igazságodtól el nem tántorodom! — Nézzétek meg azt a két szikár kezet, amely eltakarja a Szent-jegyeket s ugyanakkor nézzetek arcára, szemében ott ragyog az életét áldozatul felajánlott hős rendíthetetlen lelke és halljátok meg a libertinusok felé kiáltott szavait: “Ezeket a kezeket elvághatjátok, tagjaimat szétzúzhatjátok, véremet kionthatjátok, de arra, hogy nektek ezeket a jegyeket oda nyújtsam, soha semmi erővel nem fogtok kényszeríteni!”

Éhez fogható jelenet nincs a protestáns egyház történetében. Nagy jelenet volt a Lutheré is: “Itt állok másként nem tehetek!” de ott a féltanács védelmezője volt, mig itt Kálvinnál, elhagyatva, gyűlölettől körülvéve, senki sem állt mellette az egy Istenen kívül. Ezért legfelségesebb az ő diadala. Luther felfedezte a reformációt, de Kálvin megmentette és a világdemokrácia dönthetetlen alapkövévé rakta le. A libertinusok meglepetve, némán egymásra nézve, az Isten igéje által leforrázva, szótlanul takarodtak ki a templomból és a bent maradtak, a világtörténelem e legnagyszerűbb jelenete után, oly érzelemmel járultak az Urasztalához, mintha csak a felséges Isten láthatólag lett volna jelen az ő házában.

Kálvin azt hitte, hogy ez az utolsó szereplése Genfben s egyúttal búcsúbeszédet is tartott gyülekezetéhez s mély bánattal s megrendült szomorú szívvel ment lakására, hogy várja a Genfi-tanács uj száműzetését. De az Isten másként határozott. ő az Isten irányítása, vezetése és dicsősége mellett a Genfi-tanács kezéből kivette a hatalmat és azt az egyháztanács kezébe helyezte.

Kálvin, mint prédikátor, akár a kathedrán, akár a városi tanácsban, akár a családban, akár a hatalmasságok előtt, sohasem szégyenült meg, hanem Genf ujjáteremtésén olyan dia- dalmat aratott, mely az egész világnak dicsekedése lett. Egy