Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-10-01 / 35. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7-ik oldal KARAFFA BECSÜLETE Krónikás történet a XVI-ik századból. KARAFFA JÓ HIRT HALL Karaffa Antal császári generális eperjesi házához egy október este bekéredzkedett egy gonosz arcú ember. Nem a ruhája, hanem a tekintete muttata, minő égetni való gonosz a lelke. Úgy hívták, hogy Gelencei Ambrus. A kapunál őrt álló két muskatéros meg sem állította, hogy kivallassa, mi járatban zaklatja ő exelenciáját. Úgy látszik, hogy bejáratos volt a mindenható úrhoz, ki akkoron élet és halál felett egy szavával döntött a felvidéken, akinek igen sok hóhérlegénye, még több remegő szolgája, sok elvetemült kéme, de egyetlenegy igaz jó embere, jó barátja sem volt. Gelencei Ambrus a kéme volt Karaffának. Nem utolsó hivatal abban az időben, bizony nem utolsó, mert egyfelől biztos lehetett, hogy a feje ott marad a nyakán, mig maga jószántából alá nem konyul. Pedig szó, ami szó, abban az időben a magyar emberek feje nem állott biztosan, hamár legördült, kivált az eperjesi piacon, Karaffa generális erkélyes háza előtt. Gelenceit a sötét arcú Karaffa a dolgozó szobájában fogadta. — Régóta várlak — veté oda kevélyen a szót. — Nem ment könnyen, kegyelmes uram. Óvatosnak kellett lennem, hogy gyanút ne keltsek, mert sok a rossz emberem a környéken. — Rossz ember összeesküvők! A neveket! — Azt nem tudom, de — — Meg kell tudnod. Van még hely az eperjesi tömlőében. Van, mert, ha apadni találna a rabok száma, újabb áldozatokat hurcoltak oda a fizetett pribékek. — Majd rájok kerülhet a sor, kegyelmes generális ur — dohogta Gelencei sötét, fenyegető pillantással. — Mit tudsz Keczer Andrásról? — Már mint Keczer Andrásról, hm! Zsiros falat. Buzgó lutheránus, nagy erdői vannak, emeletes házai és — — És? Pénz dolgában sem szorul másra. Senkire sem szorul. Kettő sincs ezen a vidéken pénzesebb, mint ő. Karaffa az ablakhoz ment, dobolt rajta az ujjaival. Hátat fordított a magyar kémnek. Talán azt nem akarta elárulni, hogy a pénz emlegetése megborzongatta kissé. Miért tudja meg ez a magyar, aki éppen olyan gyűlöletes előtte, mint a többi mind . . . miért tudja meg, hogy a császári generális nagyon szereti a pénzt. A magyar vért szereti és a pénzt, csakhogy a pénzről nem kérdezi: magyaré, német-e . . .? A bécsi haditanács urai nem tudják a magyarfaló generális e gyöngeségét, különben megmozgatták volna a fülöket arra a sok panaszra, ami Eperesről a császárvárosba felhallatszott. — Keczer is Thököli hive volt? — Nem hinném, kegyelmes uram. Jól ismerem őt, gazdatisztje voltam két esztendeig, ettem a kenyerét, de rossz emberem, mert kidobott, rám fogta, hogy megrövidítettem. — Akarom, hogy a Thököli hívének valid őt is. — Nincs bizonyságlevél, uram. — Megesküszöl, hogy levelet irt Thökölinek. Ötven arany elaltatja a lelkiismeretedet, mi . . .? — Az ugyan nem bánt, csak ötven arany . . . — Nos? riadt rá Karaffa. — Kevés a jutalék, nagy jó uram. Kecer Andrásnak százezreket érő arany-ezüst marhái vannak. — Az a császári kincstárra száll. Nem szeretem, ha alkudoztok velem. Kötelessége minden alattvalónak, hogy a felséges császárt szolgálja. Keczer András összeesküvő — Gelencei megszokta már, hogy Karaffa ilyen különös jó véleménnyel van a magyarokról, azt is tudta, hogy kár volna vele perbe szállani. Hallgatott tehát. — Fogsz tanúskodni? — Száz aranynál alább nem adom még testvérek között sem. — Börtönbe dobatlak! — Egy hét múlva becitáltatlak. — És a száz arany? — Meglesz. Indulj! — A Berzeviczy Ádám klenódiumai felől sokat rebesgetnek, kegyelmes uram. — Elég! A többiekről holnap beszélj! A kém meg sem hajtotta magát bűntársa előtt, kisom- polygot a szobából, ott hagyta egyedül a hatalmas urat, kinek sötét leikébe senki sem láthatott be. Ez az iszonyú ember vidáman dörzsölgette a kezét, járt-kelt a boltíves, fényesen berendezett termekben, számitgatta az áldozatok számát, titkon gyönyörködött az elharácsolt kincsekben, pompásan lakomázott, mialatt a sötét pincebörtönök vastag falai elnyelték a száz meg száz, falhoz láncolt magyar rabnak a sóhajtását, kétségbeesett kiáltását . . . Az átkokat elfojtották . . . csak az igazságos istenhez küldött fohászok, imák szárnyát nem szeghette földi hatalom, nem még a Karaffa Antalé sem . . . — Mindeneket látó és tudó hatalmas isten, te légy- igazságos bírája a gonosznak, megjutalmazója az igaz lel- keknek. Erős vára a megnyomorodottaknak, segíts az iigyefogyott magyar nemzeten, vigasztald meg jószágoddal a kétségbeesetteket! . . . Karaffa behivatta az ítélő bírót s kemény parancsoló hangon igy szólt hozzá: — Fogassa el Keczer Andrást, mint összeesküvőt! — Úgy történik, generális ur! Keczer Andrást másnap vasra verve kisérték a börtönbe. BEKÖSZÖNTÖK SORSA (Folytatás az 5-ik oldalról) pedig nem volt egyetlen hely sem. Úgy hoztak be székeket az előkelőknek, akik későn jöttek még a templomba is, mert ez az előkelőséghez tartozott akkor. Az ünnepelt egyházi szónok valóban gyönyörűen beszélt. Lelkesített, örömre hangolt, megindított, köny- nyeket fakasztott és vigasztalt. Siri csendben, mély meghatódottan hallgatta a hatalmas sereg. Csak az ifjú káplán nyugtalankodott. — Mert a beszéde ugyan az volt, amellyel ő beköszöntött. Mi lesz most? Mindenki észreveszi, egész bizor nyos. Kijönnek a templomból. A presbiterek megállapították, hogy ehhez fogható még nem hangzott el a templomban. Az öregek azt mondták, hogy megöregedtek, de ilyet még nem hallottak. A nép kijelentette, hogy szívesen megválasztaná papjának a vendég-szónokot, ha eljönne. A rokonbácsi magánkívül volt örömében. — Látod, kedves fiam, — szólt atyailag a káplán- öccséhez, — ezért mondtam, hogy mindig a nagyszónokokat tanulmányozzad. — Ugyr, milyen más. Ha egyszer életedben ilyen beszédet hallok tőled, akkor meghajtok előtted. — De hiszen a beköszöntőmkor ugyanezt mondtam el. Hát nem vette észre bátyám ? Az öreg rokon erre szivéből kezdett el kacagni. A könnyei hullottak, úgy kacagott. Azt hitte ugyanis, hogy az ifjú tréfálkozik vele. Majd — hogy valami kedveset mondjon neki — nagy- komolyan szólt: — Nem is gondoltam volna, hogy ilyen humorod van. Különben, szegény édesapád is pompás-humoru ember volt! Isten nyugosztalja.... III. AZ UJ PAP TOMPA MIHÁLYT, a költőt, a pataki főiskola egykori tanítványát, Hanva község reformátusai választották meg papjuknak 1851- ben. Ebben az időben ott lakott egy Szentimrey nevű földbirtokos is, aki hallani sem akart arról, hogy Tompa legyen a papjuk. De a hívek Tompát választották meg. A beköszöntő prédikáció után, amelyen Szentimrey is jelen volt, a hívek a templom előtt körben állva szeretettel köszöntötték papjukat. Tompa megköszönve a ragaszkodást, kezetfogott híveivel, köztük Szentimrey- vel is, de az rátámadt: “Hogy mert a tiszteletes ur idejönni, amikor tudta, hogy én nem akarom? Kitúrtam én más papot is, kitúrom én magát is! De úgy hallom, hogy költő is volna, erre mondjon kádenciát, ha tud.” Tompa, akit a gorombaság megdöbbentett, szemét lesütve, kisvártatva igy szólt: “A disznó az, aki túr! Hallja, tekintetes ur! Az ur kitúrta papját — Mivé tette hát magát?!” A rögtönzés annyira meglepte a goromba Szentim- reyt, hogy megbánni előbbi durvaságát és igy szólt Tompához: “Nahát, hozta Isten tiszteletes ur!” és ettől fogva a legjobb viszonyban maradtak mindvégig.
