Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-01-18 / 3. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA S-ik oldal ...ÉS NEVE AZ ARANYKÖNYVBE KERÜLT... Irta: Böszörményi Jenő Vékony Mihályné éppen a hetvenedik esztendejét taposta, amikor pecsétes Írást kapott a városházáról. Magának a polgár- mesternek a neve ékeskedett rajta. Ebből könnyű volt megállapítani, hogy valami nagyon fontos ügyről lehet szó. Azt tudatta vele a város feje, hogy elsejétől kezdve kinevezte a város hivatalos szegényévé. Ami azt jelenti, hogy arra a kis időre, ami még hátra van, a nemes város maga gondoskodik róla. Van ugyan édes leánya. Vasutas az ura. Van megélhetésük. Nem halnának meg éhen, ha néha-néha egy-két pengőt küldenének. De nincs szivük. így aztán a város nyakába szakadt az öregasszony. Minden hónap elsején meg kell jelennie a városházán. Markába nyomnak hat kemény pengőt. Ebből a pénz- bőll kell egy hónapig a társadalmi állásához mérten élnie. Alig várta, hogy eljöjjön az elseje. Előírás szerint megjelent a pénztári hivatalban. Szívesen fogadták. — Miben fárad, néni? — kérdezte egy derült ifjú ur. — Én vagyok, kérem, Vékony Mihályné — felelte ünnepélyesen. — Úgy? A hat pengőjéért jött ? — Igen. Azért jöttem. Megkapta a pénzt. Megköszönte. Otthon várta Pásztor Pétemé, aki abból él, hogy három városi szegénynek ad ellátást. Nem ingyen, hanem jó fizetségért. Felajánlotta tehát szolgálatait. Egy teljes hónapig hajlandó a hat pengőért ellátni. Kap reggelit, ebédet, vacsorát, mosást, fűtést, világítást, lakást és egy szalmazsákot. Naponként 20 fillérért. Egy hónapra hat pengőért. A másik három városi szegény a koronatanú, hogy Pásztorné penziója ellen egy szava sem lehet senkinek. Ott megelégedettség és béke uralkodik. Vékonyné erősen megszédült, amikor a fényes ajánlatot meghallotta. Nyomban beleegyezett. Az egyezséget megkötötték. Még az nap átköltözött a városi szegénygondozó penzióba. A tulajdonosnő kalauzolta a hajlékban. Megmutatta, hogy melyik lesz a szobája. Nem került nagyobb fáradságban megtalálni, mert egyetlenegy szoba ékeskedett a házban és a három városi szegény is ezt nevezhette sajátjának. így aztán nem any- nyira a szobát kellett megmutatni, mint inkább azt, hogy melyik lesz a szalmazsákja; nehogy összetévessze a lakótársnői hasonló ruganyokkal ellátott ágyával. A hat pengő — szintén még az nap — átköltözött a Pásztorné zsebébe, aki a megállapodást hűséggel megtartotta. A gazdasági válság miatt azonban nem volt elkerülhető némi módosítás. Az idő mosto- haságának lehetett tulajdonítani például az újítást, hogy a reggelit, ebédet és vacsorát összevonta és egyszerre szolgáltatta ki rántottleves formájában. A világítás ellen azonban nem volt panasz. Ennek magyarázatául szolgáljon az a körülmény, hogy legtöbbször meg sem gyújtották a mécsest és ha mégis meg- gyujtották, amint besötétedett, nyomban eloltották. A fűtés — különösen nyáron — kellemes meleget árasztott. A szalmazsák édes pihenést nyújtott, noha mindennel dicsekedhetett, csak szalmával nem. A mosást pedig úgy oldotta meg a penzió-tulaj- donosnő lángelméje, hogy mindenki maga mossa ki a ruháját. Ez a legtisztább munka ... Az élet különben meglehetősen egyhangú volt. Nagyobb események ritkán tarkították. Valósággal eseményszámba ment, amikor az egyik gondozott meghalt. Erről beszélgettek aztán napokig. Pásztorné azonban gondoskodott utánpótlásról. Az uj lakó uj szenzációt jelentett. Megboldogult társukat pedig elfelejtették. Csendes életüket semmi meg nem zavarta. Egy tavaszi délután azonban kitört a vihar. Szerencsére hamarosan kiderült az ég. A városi szegényügyi bizottság ugyanis a nyári hónapokra hat pengőről öt pengőre faragta le a Vékonyné nyugdiját. Ugyan ez a kegyetlen sors érte a másik három városi szegény nyugdiját. A szomorú hir hullámzásba hozta a kedélyeket. A bizottság tagjai felé nem épen a legjobb áldáskivánások repültek. A hangos szóban Pásztorné járt elől. Kijelentette, hogy öt pengőért nem adhat olyan bő ellátást, mint eddig. A világítással sem urizálhatnak. Épen ezért a mécsest örök időkre kivitte a szobából. A gondozottak nem tehettek mást, minthogy belenyugodtak a változtathatatlan- ba és hogy ezután kevesebb hús és kevesebb torta kerül az asztalra. De, persze, csak addig, amig be nem köszönt az ősz. Mert akkor megint felvirrad a hat pengőnek és megint megkezdődik a hegyen-völgyön lakodalom. Az ősz csakugyan beköszöntött. Hozta a hat pengőt. Vékonyné azonban nem részesülhetett a penzió beígért és vár- vavárt bő ellátásában, mert súlyos beteg lett. Azon kezdődött a nyavalya, hogy egyszerre minden porcikája fájni kezdett. Majd nagyon keménynek találta a szalmazsákot. Aztán kirázta a hideg. Egész nap rázta. Pedig a szoba ablaka hetek óta nem volt kinyitva, hogy benn maradjon a jó meleg. A rántottleves sem esett jól. A szava elhalkult. Hiába vigasztalta az egyik lakótársnője, hogy előbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia, még ez a sziv- reható gyönyörű vigasztalás sem derítette fel. Megállapodtak tehát abban, hogy orvost hivatnak. A kerületi orvos ingyen jön. Azért esett rá a választás. Különben is Pásztornétól nem lehet kívánni, hogy a hat pengőért orvost hivasson, patikát fizessen, esetleg fürdőre küldje a beteget. Ez nem volt az egyezségben. Az orvos megvizsgálta az öregasszonyt. Megállapította, hogy súlyos a baj. Kórházba kell vinni. Majd autó jön érte. Ennek költségét nem a penzió fizeti, hanem a nemes város, így került Vékonyné a kórházi betegszobába. Bucsuzáskor Pásztorné megcsókolta. Mielőbb gyógyulást kívánt. Aztán odaadott neki tiz fillért. — Nézze, lelkem, — szólt el- csukló hangon, — ezt a tiz fillért fogadja tőlem szeretettel. Tudja lelkem, a kórházban mindig jó, ha az embernek van pénze. Sohasem lehet tudni, hogy mire virradunk. Hát csak fogadja el. Ha a lányának akar írni, jó lesz ez a tiz fillér. Kap érte egy levelezőlapot. Ha meg más valami adja elő magát, nem gyün zavarba. A szeretetnek eme megható megnyilatkozása arra indította Vékonynét, hogy elfogadta a szép összeget és igy vonult be a kórházba, lelkét Istennek ajánlva. A kórteremben — az övén kívül — még hat ágy volt. Mindegyik valóságos ágy. Nem holmi ringy-rongy szalmazsák. A reggeli, ebéd és vacsora sem volt összevonva egy szegényes rántottlevessé, hanem külön reggeli, külön ebéd és külön vacsora jutott mindenkinek. Azután egy egész sereg orvos jutott mindegyik betegnek az ágya mellé. Főorvos, alorvos, segédorvos, doktorkisasszony, szigorló. Egyik sem mondhatott mást, minthogy súlyos a baj. Kicsi a reménység. De azért még hetekig elhúzhatja. Vékony Mihályné az éjjeli- szekrény fiókjában tartotta a tiz fillérjét. Reggelenként megnézte, hogy nem veszett-é el? Jó volna Íratni a lányának, hogy látogassa meg; de hiszen úgy sem jön el. Miért Írasson? Pedig a tiz fillér megvan. Telnék bélőle a levelezőlapra. Nem. Még sem irat. A lányának kőből van a szive. Nem törődik vele. Ezért szakadt a város nyakába. Majd eltemetted a város. Annak jobb a szive. A temetésen meg ott lesz Pásztorné, meg a három városi szegény. Még tán meg is könnyezik. Vasárnap reggel — az első vasárnap reggelen — úri szent vacsorával élt az egyik beteg. Mikor kilencet ütött az óra, abban a pillanatban jelent meg a lelkipásztor. Felolvasta a sze- rezettés igéit. Imádkozott. A betegszoba templommá változott. Akik ott voltak, mindnyájan imádkoztak. Hazagondoltak. Sírtak. Isten előtt megalázkodtak. Szinte megújultak. Úrvacsora után megszólalt a beteg: — Tiszteletes ur kérem, az én fiam börtönben ül. ő szerezte nekem az életben a leg- szörnyübb fájdalmat. Miatta gyötrődöm anyit, hogy majdnem belepusztultam. De megbocsátok neki. Kérem, legyen szives, irja meg az én szegény, drága... Nem tudta folytatni. Hangosan zokogott. Majd erőt vett magán. — ... legyen szives, irja meg az én szegény, drága ... fiamnak, hogy szeretettel gondolok rá ... és csókolom százszor, ezerszer... Vékony Mihályné megrendülve gondolt a halálra. Megrendülve gondolt a saját életére. Húsz esztendeje annak, hogy nem járult az Ur asztalához. Templomba se járt. Csak nagyritkán. Nincs senkije. A lánya megtagadta. A város kegyelemkenyerén él. Mégis milyen boldog, hogy megérte ezt a vasárnap reggel. — Tiszteletes uram, szeretnék valamit mondani. — Az úri szent vacsorával kíván talán élni? — Igen, de csak holnap. Készülni szeretnék hozzá. Nagyon nyomorult féreg vagyok... De
