Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1934 (35. évfolyam, 1-36. szám)
1934-04-07 / 14. szám
14 AMEklKAl MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA hf=-ii=. ■ .-..u=s=ir=nnnr=ir=^]i—..........-n—=in 0 0 TÖVIG ÉGŐ GYERTYA. 0 0 ni-m—IP= ;■-----II—^-Tt=innr=ir==iL- -t-'•■■----] i-----in (Negyedik folytatás.) A két borzas csakugyan elindult a délebéddel, Pista vitte a levest; legény ő már, a hét évet is betöltötte. Félrevágta a kalapját s büszkén néz a járókelők szemébe; hogyne, mikor ő már a havas alá viszi az ebédet! Katica a kenyeret viszi, kicsi kosárban; még apró leányka, most fordult a hatodik esztendőbe, de a világért el nem maradna a legénytől, inkább előtte jár, ha futva is. Göndör fürtjeivel fogócskát játszik a nyári szellő, fel se veszi, szüntelen csacsog a Pista legénynek, hogy aztán az Ígéret sz'ép szó s ha megadják úgy jó; neki hát megfogja azt a szép pillangót, akinek olyan tarka köntöse van, mint a zsidóleánykának, mert ő pil • langó nélkül haza nem megy, tudja meg mindenki, kiváltképpen Pista. Az útról hamar letértek; virágos réteken, zsen- dülő búzákon vezetett az ösvény. Ezer pillangó röpködött, Katica mindenüket meg akarta fogni, de Pista mindenikre azt mondta, hogy ő ennél is szebbet fog. Haladtak is szaporán . . . Egyszer csak meglátja Pista az álmodott pillangót, no soha olyan gyönyörűt! . . . A napsugár, a szivárvány, az ég kékje, az erdő zöldje; tavasz virága, az ősz hervadása s még millió kibeszél'hetetlen gyönyörűség sugárzott róla s csak ott lebegett előttük vagy két lépésnyire ! . . . Egy gondolat s utána mindketten. Pista a kalapját emelte ütésre, Katica a kötényével próbálkozott, de a pillangó most magasra lebbent. Remegő vággyal néztek utána s lám nem hiába, a búza szélén ismét leszállt; Pista tisztán látta, hogy hová? Hajrá, utána, ott biztosan kalap alá kerül. A kalap százszor lecsapott, a kötény is borult; megvan, kiáltott százszor mindkettő, de a pillangó csak szállt százszor is tova!... Megúsztak rétet, búzaföldet; árkon, bokron, tüskén keresztül s mikor a pillangó mégis eltűnt szemük elől, lihegve ültek le pihenni s szomorúságukban alig mertek egymásra tekinteni. — Te Pista, — szólott nagy későn Katica — né a fazék s a kosár, még jó, hogy el nem vesztettük. Olyan tisztán beszélt a pöttöm leányka, hogy az “s”-et még megropogtatta. — Hej, baráticskám, eddig édes apám is megéhezett, — riadt fel Pista — gyere no, ne döglöd j. Az ösvény száz felé ágazott, egyiken is, másikon is próbálkoztak, eltévedtek, meg helyre igazodtak s hosszas bolyongás után elérték a kaszálót, de az édes apjuk nem volt sehol. A szomszéd azt mondta, hogy csak most ment el s vissza is jön bizonyosan. Az ő füve már lefogyott, másfelé van dolga, de csak várják meg bátran, sokáig nem maradhat, mert a kaszáját is itt hagyta. Hát várták türelmesen, a pihenés is jól esett; de lám innen is, onnan is madár rebben, egyik szebben csipeg, mint a másik; n'é-né, az a kicsi veresbegyü tán mégis a legeslegszebben; aztán mintha repülni sem tudna jól, ezt már csak megfogják ! ■— Utána, utána! . . . A kicsi pirosbegyü csakugyan aprózza a repülést, minden kórón, kósza bokron leszáll. Arcuk kipirul, szemük lázban ég. — Utána, utána! . . . S az erdő már alig egy futamodásnyi! . . . * * * Ott volt hát Péter a nevezett helyen, de ott a vihar is szabadjára eresztett kantárszárral. A szél nyargalt, mint a veszett állat; a bokrot megtépte, a fát csavargatta, recsegve törött az ág, mint száraz pozdorja. A hegyek hátát sötét felhő seperte; dörgött, villámlott, a haragvó Isten villámkorbáccsal csapkodott s ütése alatt reszketett a föld. Péternek minden hajaszála égnek meredt; borzadva gondolt gyermekei sorsára: villám lesújthatja, rohanó ár elragadhatja, vadállat széttépheti s mig él, sirathatja! . . . Mindennek ő az oka! . . . Miért kellett neki földre éhezni ? ! Hisz a magáéból emberséggel élhet. Azt a szegény asszonyt is milyen ártatlanul gyötörte! . . . Fejére gyűlt minden bűne s nyögött terhétől, mint vajúdó állat. Jajongva kiáltozta gyermekei nevét: — Pista, Pista, kicsi Katica!!! . . . Óh, ártatlan gyermekeim! . . . Válasz nem jött sehonnan, kiáltása elveszett a tomboló viharban; sötét lett a lelke, mint a csillagtalan éjszaka. Imádkozni próbált, de imádsága átokba fulladt. Átkozta önmagát, hogy gyermekeivel kegyetlen- kedett, a vihart, mely sírjukat ássa s Istent, ki nem könyörül. Riadtan futkosott az erdőben, mint az űzött vad, mélységek felett tördelte kezét, torkát rekedte ordította, s már csak suttogva nyöszörgőit gyermekei után. Al'éltan vergődött ki a sűrűből, mezei kaszálókon ödöngött céltalanul, reménytvesztetten; felemelte csontos öklét és megfenyegette az eget. — Isten, Isten — üvöltötte rekedten — add vissza őket; Isten, ha ismersz, könyörülj! . . . (Folytatása következik.)
