Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1934 (35. évfolyam, 1-36. szám)
1934-03-31 / 13. szám
14 AMEkIKAl MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA ni-------ir= ir===ir=innp=ir=ir= it==tEi I 01 TÖVIG ÉGŐ GYERTYA. 0 0 EUt'-VtIE i' l[^=][=]E]DC=M—----IE— IL=rlB (Harmadik folytatás.) Déltájban ebédvivő asszonyok tünedeznek fel, egy az ő kaszálóján is átriszál, piros szoknyája villanva lebben, a szomszéd csámcsogva kezd a falatozáshoz s a levegő tokány szagot kinál. Péter nyel is nehány szárazai s még sűrűbben pislog a hegyen kígyózó ösvényre, képzeletében ott jár a két kicsi borzos, apró lépéssel mérve a végtelen ösvényt; arcuk kipirult s edényükből meleg leves ontja illatos gőzét. Szivén olvad a jégkéreg, melegség ömlik lelkére; csak érkezzenek, ölébeveszi, megsimogatja s mesét mond nekik a szépséges tündér kisasz- szonyról, mit még az édes apjától hallott ő is gyermekkorában. Csak érkeznének már! . . . — Oh, ikét kicsi ártatlanom! — tör fel leikéből a vágyó sóhajtás. De hiába lesi az ösvényt, a két borzas nem akar feltűnni . . . A szomszéd jóllako’ttan hever az árnyékban, asszonya tereferélne még, de ura hortyogva huzza az igazak álmát; felszedi az üres edényt, hazafelé veszi az irányt s nyomában rendre eltünedezik a többi asszony is. Péter kezében is megrestül a kasza; egy kicsit szégyenkezik, hogy ebéd nélkül heveredik le, de mig a két borzas megérkezik, legalább megveri; tán jobb is igy, hogy nem tele gyomorral görnyed. Megkéstek egy kicsit, de nem csoda, egy mért- földnél messzebb a falu, lassan mérik fel azt az apró lábak . . . Csak jönnek már! . . . Annál szebb lesz a királykisasszony meséje, van ideje, hogy szépítse, cifrázza s a széleit aranynyal szegje be. — Jertek csak kicsi báránykáim, jertek; édes apám nem haragszik, rátok nem is haragudott, még édesanyátokra sem, csak arra a huncut nagyapóra. Ma reggel mortygogott egy kicsit, de már azt is bánja. No kicsidek, mégse jöttök?.... A kaszát megverte; annak se lehet panasza, olyan szépen kopogtatta, mintha üveg volna . . . A nagy mezőségen ismét suhogott a kasza, a fiatalja fütyörészve vágta a rendet, csak Péter tékintgetett az ösvény felé. Máskor ő ébredt legelőbb a déli szundításból, ma nem is szundított, mégis heverész, még azt hiszi valaki, hogy részeg. Talpra no, nem tudhatja senki, hogy ő még nem evett, hisz mindenki aludt, a gyomrába nem lát senki. Neki fohászkodik a kasza nyelének, vág vagy két rendet, de mintha megvénült volna a legény, nem fog a kaszája . . . — Tekergő kölykei, hogy el tudtak ténfe- regni! . . . Feni a kaszát, pedig friss a verése, de igy sűrűbben pisloghat az útra. Mindhiába, nem jönnek sehol! — Hátha az asszony nem is küldte el? Kitelik tőle, makrancos, mint az apja. Az apja?! ... A vén huncut? . . . Ej, ha a kaszám elé vetemedne, éhesen is kettévágnám, mint a nyulfiut! . . . — Nem hát, tiszta dolog, hogy nem küldte, eddig ácsorogva is itt volnának . . . No megállj Juli, apáddal cimborálsz ?! Kezet fogsz az ördöggel is, csak kerüljek haza! . . . — Szégyen, vagy nem szégyen, de félbehagyom . . . Megrestültem, vagy a dolgot nem bírom? . . . Eh, gondoljon ki amit akar, ki tarisznyái nekem ?! . . . Ledobta a kaszát; szeme lángot szórt, de csak bandukolva indult az ösvényen, mintha keresne valamit. Acél, kova, dohányzaoskó igazában is elveszhetett volna . . . A hegyen túl sebesebbre fogta a lépést, futásnak is megjárt az igyekezete. A haragja is felgyűlt megint, mint égen a felhő . . . Né-né, azok csakugyan tornyosodnak. Még beválik a reggeli jövendölése; a szél már lebben is, az országúton kavarog a por . . . — Vihar lesz no, — állapítja meg futtában s már bánja, hogy ott hagyta a kaszát — de otthon is menydörög tudom, még a ház is rászakadhat, akire ráorditok . . . Az asszony nagyot néz. — Mi van veled, Péter? . . . — Még te kérded?! . . . Étien vesszek meg a kaszanyelén?! . . . Eleget vártam a kölykeid, az éhségtől kidülledt a szemem, de mit bánod, ha elpusztulok is ?! . . . — Az Isten szerelméért Péter, hisz még tiz órakor útnak indítottam. Jaj, eltévedt a két gyermek ! . . . — A gyermekek?!... Az én két borzosom ? !... Ne ijedj meg fiam, sok nép jár a mezőn, el nem tévedhettek, ezóta jönnek is valahol. Erőltette a nyugalmat, pedig szive a torkában dobogott; rohant visszafelé, mint veszett paripa. A vihar is kitört; a mezőről takarodott a nép, fütől-fától megkérdezte, hogy a gyermekeit nem látták-e? Mindenki nemet intett, csak a vén Pi- pás Jóska mondott annyit, hogy ezelőtt félórával az ő kaszálója mellett madarásztak, az erdő szélén. — Az erdő szélén?! — rémüldözött Péter — teremtő Isten ne hagyj el! . . . Kétségbeesve rohant tovább s a mondott szónál szinte gyorsabban ért a nevezett helyre. (Folytatása következik.)
