Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1934 (35. évfolyam, 1-36. szám)
1934-03-24 / 12. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA ar-----:ir= ir=?=ir=innr=ii=-^ir=..........n-=in 0 • 0 TÖVIG ÉGŐ GYERTYA. □ 0 0 pii.—1—in- / ir====ii=]nni==l[=4V=iFS . ■ '■■==. ll===in (Második folytatás.) — Edd meg apáddal s a nemzetségeddel, mert azoktól tanulhattad, hogy a kaszást száraz étellel traktáld! Az én házamnál másként lesz hé, a magaméból azt eszem, amit akarok. Kéne ugy-e, 'hogy éhesen 'húzzam a 'kaszát s tántorogva jöjjek haza, mintha hészeg lennék?! . . . Főtt ételt asszony, ha jót akarsz! . . . — Szívesen vinnék Péter, de tudod, hogy nekem még nem lehet, segítségünk meg senki sincs . . . — Bejárónét tartsak ugy-e, hogy kihozza helyetted?!. . . Van miből, mert apád annyi földet adott, hogy alig bírunk vele!. . . Az asszony szájában meggyűlt a keserű, de lenyelte s ismét csendesen folytatta: — Ne hányd fel Péter, édes apám nehéz természetű, a fejébe vette, hogy életében semmit sem ad, hogy a magunk emberségéből éljünk meg; de a sírba nem viheti, több gyermeke nincs s halála után minden a miénk. — Meg se hal sdha; egészséges, mint a makk! — Agyon nem üthetem, — pityeregte az asz- szony. Eltörött a mécses, omlott a könnye, mint a zuhatag. — Pedig nem ártana, — keménykedett Péter, — az ilyennek nem ártana. Ej, ha az én apám volna! . . . — Ne vétkezz Péter, itt halt meg nálunk szegény édes apád, esztendeig feküdt; nagyobb szeretettel leánygyermek se ápolta volna. Halála után hónapokig vártad, hogy hazajön; ha üres ágyára tekintettél, szemed telefutott könnyel . . . Nem vagy te kőszívű Péter, hiába mutatod; csak az bánt, hogy édes apám nem ad még birtokot. Hadd el Péter, halála után annál többet ad, addig pedig ne bántsd nagyon szegényt, mert nekem is fáj. No, ugy-e nem bántod? . . . Már mosolygott megint s asszonyi jósággal simult volna urához, hogy elsimítsa homlokáról azt a csúnya barázdát, mit máig nem látott soha. Péterben azonban nagy volt az elhatározás, asszbnyi incselkedés nem állhatta útját a meglobbant tűznek. —• Bántja a hóhér, hogy kösse meg! . . . Hanem délre főtt étel legyen a mezőn, annyit mondok ! . . . —■ Ki viszi ki Péter? — könyörgött az asszony. — Ki hozza ki ?! . . . Hát az urfi meg a kisasszony, — gyilkos pillantást vetett a kis ágy felé, hol két borzas fej gondtalanul simult össze, — azt hiszed grófnak szántam őket, hogy dologtalanul kamaszkodjanak fel? — De Péter a havas alá, olyan messze?! . . . — Eh, szokjanak a nyomorúsághoz; akinek nincs ökre, borjut fog járomba. — Agyon fáradnak szegénykék! — Megpihennek a jószívű nagyapjuknál . . . — Nem voltál te eddig ilyen Péter! — Ezután még ilyenebb leszek; ha nem tetszik tegyetek róla! . . . Kifordult a házból, vállára vetette a kaszát s a ‘kis kapu megcsattant utána . . . Máskor csókkal, szives szóval búcsúzott, ha dologba indult; a borzasokra az utfordulótól is visszamosolygott . . . Most? ... a fü is felnyög, ahol ma rendet vág! * Mikor kiért a faluból, szembe került a nappal, vérvörösen csúszott fel a havas hátán, vékony köd fénylett előtte, mint a kemence lebje. — Jó reggelt öreg, — vicsorította a fogát — veres a szemed, mint a nyúlnak, úgy látom te se valami jól aludtál, pedig téged nem bánt a föld gondja; könnyű neked, se nem kaszálsz, se nem kapálsz, csak tekeregsz az égen, mégis megélsz. Mit vigyorogsz? Azt hiszed, nem merek a szemedbe nézni? De még hunyorgatás nélkül, hallod-e?! Mert én az élet földjén meg nem hátrálok senki előtt. . . Te hunyorítottál, nem én, mert én ha kell estig nézek farkasszemet veled ... Te bujkálsz a felhők mögé most is; vihar felhő látom, de attól sem ijedek meg, hadd seperje a földet, úgyis sok a szemét rajta. Szó, ami szó, de csakugyan fene kedvében lehet, hogy az áldott nappal szembe száll s bírókra hívja a vihart. Hogy a követ felrúgja az útban, rebbenő madár után kaszával suhint, apró dolgok, említeni se érdemes. Olyan kedvvel érkezik a havas alá, mint a bőszült bika. A kaszaverésre földreheveredve könyökével elsepri a gyepes pat- kányturást; szomszédja háromszor köszön jó reggelt, mig észreveszi, arra is istentelenül felel: — Edd meg, ha jó s ha kívánod. Pedig körötte békesség honol; az erdőn ezer madárka csattogja énekét, millió lomb susog; virágos fü között tücsök cirpelés, bogár zümmögés s a nyári reggel ezer varázsa; de Péter nem hall, nem lát, gyilkolni volna kedve, kaszája suhintására vastag rendekbe hull a fü! . . . Kettőnek is számot tenne, amit levág; hevült testén patakban ömlik a verejték, nem törli le, csak rázza időnként fejét s olyankor mintha eső permetezne a szikkadó fűre. (Folytatása következik.)
