Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1934 (35. évfolyam, 1-36. szám)
1934-03-17 / 11. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA eh-—-ir= —-ir===ir=nnnr=n------ir= - --ll— 0 0 TÖVIG ÉGŐ GYERTYA. □ 0 0 ni-------ir=------■------ir==ir=inn[==ii—r-H== . . -'.:3fe==]B Mikor 'keleten megpiroslott az ég s rárémlett az aprószemü ablakra, Bozsi Péter felérzett álmából. Falusi embernél« nem igen kell csergető óra, hajnali fény s kakaskukorékolás az ébresztője. Még fátyolos volt a látása, a puha ágy marasztalta, a tegnapi mámor is nyűgözte; akarata mégis talpra állította. — Apáddal hé, vakapáddal cicázz, — hessegette az álmot — hétfőre virradunk, nem vasárnapra. Tempósan szedte magára a ruhát, nem a tegnapi ünneplőt, hanem a viseltes mindennapit, a dologravalót, amit az asszony még az este eléra- kott. Éppen azért válogatja, mert ha hibát talál, nem kell más okot keresni a kötődésre! ? . . . No, mert tegnap erősen eltökélte, hogy ezután mindennapi kenyere lesz a kötődés s elhatározását sem a mámor, sem az álom nem tudta kiverni a fejéből. Kemény feje volt, azt meg kell adni . . . Józanon tökélte el, aztán vasárnapi alkalmatosságból borral is locsolgatta, mint minden nagy szándékát, de lám józanon is állja, mert egy az, hogy vele ne pityókázzék senki, .még a tulajdon apósa, a nagy uzsorás se, a másik az, hogy ő a földért még gyilkol is, ha kell, de az igazát nem hagyja. Hát a vén huncut vagy adja, vagy nem, de ha nem, azt is csak az asszony bánja. S ez a helyes, mert igaz, hogy a föld az öregé, de az asszony is az ő leánya, akit szeretet'ből vett el, de mégsem azért, hogy egész életén a más földjét túrja ... A vén huncut még a lakodalmon ígérte, hogy mihelyt gyermekük lesz, 'földdel is megembereli, de azt tartja az akasztanivaló, hogy ígérd meg, ne add meg, úgy nem károsodol meg. Mert lám, lett gyermek kettő is, földet még sem adott. Igaz, nem is kérte, .mert azt várta volna, hogy kéretlen adja; no várhatta! . . . Most, hogy Isten a harmadik gyermeket is megadta, kérte a földet, néhogy azt mondja a vén zsibrák, hogy néma gyermeknek anyja sem érti a szavát, de lám, a nagy ígéretből csüfolkodás leve, mert azt mondja az égetnivaló, hogy csak akkor kezd vetkezni, mikor le akar feküdni. így állja a szót!?.... Hát ő mért állná másképpen! ? . . . Ő is ígérte, hogy megbecsüli az asszonyt, de az is csak ígéret. Eddig csucsujgatta, szépengette: “édesem'’, “gyermekem”, de már ennek vége. Mától kezdve nyelhet keserűt is, sóst is; ha mindennap sírva megy panaszra, a vén huncut is mást gondol a földek felől. Hát menjen is még ma, sírva panaszolja, hogy olyan lett az ő jámbor ura, mint a pokróc ... De ki is nézné el más emberfia, hogy az asszony pity mailatkor se ébredjen s tán éppen a leánykori szeretőjéről álmodjon?! . . . — Juli, hé! ... Tán nem akarsz megint délig aludni, vagy mi ?! — üvöltésnek is bevált volna a szelíd ébresztés; eddig “galambom”, “ébredj kincsem” járta, most az asztalra csap, úgy rikoltja másodszor is: — Juli hé! . . . Az asszony mosolyogva ébred, félig nyitott szemét végigjhordozza a szobán a kicsi ágyban két borzas fej, a bölcsőben az ártatlan kicsi. — Oh, be gyönyörűt álmodtam Péter, — s már mondaná is, hogy virágos réten fut'kározott a kicsivel, de csak rá'kerekiti a szemét a nagyobbik Péterre. — Ejisze a régi szeretődről, hogy a . . . Ilyen beszédet még nem hallott, Isten szent nevét házukban még nem káromolta senki . . . Tréfa lehet, de tréfának is csúnya, amit folytatni nem szabad, nagy komolyra fordul hát a szó: — Nem biz én lelkem, hanem a kicsi ártatlanomról . . . S hogy a kicsi ártatlan éppen nyöszörögni kezd, szelíden omlik a bölcső fölé s szájába adva a duzzadt életet, hántást feledve buggyan az anyai szív: — Elaludt rossz édesanyja, kicsi fia megéhezett, jaj, hogy sírna, ha nem kapna! . . . Mikor a kicsi Péter jólla'kottan szenderül visz- sza angyali álmába, a kis ágyban betakarja a két borzost s aztán ruhájával együtt veszi fel a mindennapi gondot. — Kaszálni m'égy Péter, vagy kapásokat hívtál? — kérdi szelíden, hogy tájékozódjon a teendők felől. Péter egy pillanatra elfeledte nagy elhatározását, ellágyulva figyelte az asszony dolgát; a a Péterkét csucsujgató beszédet ajka mozgásával kisérte, tekintetével a borzasokat is segített betakarni, a kívánatos asszonyi testet is falta szemével, de ahogy a kaszálásra fordult a szó, ismét megszegte a nyakát. Arra gondolt, hogy a vén huncut kaszálót sem adott, 'bár annyit se, ahol egy borjucska egyszer jóllakjék, lobbant a vére s szinte összeroppantötta a szót: — Oda hát, de a magaméra! . . . A magamét kaszálom, nem a másét! . . . Az asszony nem akarta észrevenni a szó élét. — El kéne vidd a délebédet — mondta csendesen — sajtot s paprikás szalonnát tarisznyálnék, száraz is jó lenne, ha egyedül dolgozol . . no, meg hónapos retket, amit te úgy szeretsz . . . (Folytatása következik.)
