Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-02-04 / 5. szám
14 AMERIKAI MAGVAR REFORMÁTUSOK LAPJA CSAK KRISZTUSSAL. Igaz történet. Irta: Okos Gyula. Pataki theologus koromban egyszer egy bodrogközi kis faluba mentem ki prédikálni. Ott feküdt ez a falu a Bodrogköz kellős közepén. Olyan csinos, takaros, akáczlombos falucska volt ez, mint a többi bodrogközi község. A lakosság is derék, becsületes, vallásos, munkás egytől-egyig, földjeik termékenysége pedig hét vármegyére szól; ezért nevezik ezt a vidéket Bodrogköz helyett Boldogköznek. A lelkész ágyban fekvő beteg volt. Vasárnap reggelre érkeztem hozzá. Javában folyik a társalgás, a mikor kopogtatnak az ajtón s belép a kurátor, egy 50—60 év körüli magas, barna ember. Nyílt, egyenes tekintete, egészséges arcza, egyszerű, keresetlen modora előre elárulták benne a józan, becsületes földmivest. Szerencsés jó reggelt kíván, s a beteg lelkész felé tart, kezét megcsókolja, tudakozódik hogy léte felől, s aztán felém nyújtva kezét, Kovács Dargó János személyében mutatkozik be. Furcsának, szinte érthetetlennek tűnt fel előttem ez a jelenet, eltűnődtem rajta, hogy miért csókol kezet a kurátor a nálánál 10—15 évvel fiatalabb lelkésznek? Tűnődésem nem sokáig tartott, mert összehúzták a harangokat, s a kurátorral a templomba mentünk. Beszédem alapigéje a Gíal. 6. rész 2. verse volt: “Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” A beszéd folyamán bővebben kiterjeszkedtem arra, hogy ebben az intésben, egymás terhét hordozzátok, helyes megoldásra jut az emberiség minden szociális törekvése; mert ennek az intésnek a szeretet a mozgató ereje, nem pedig az erőszak és az önzés, melyek a mai szociálista törekvések irányozói. Istentisztelet után hálákodva vettek körül a hivek, alig győztem megköszönni a sok jó kívánságot. Aztán a presbyterekkel a parochiára tartottunk, s a kurátor engedelmet kérve hátrább szólít egy pár szó végett, melyet csak úgy négy- szemközt szeretne megmondani. Lelkem Tiszteletes uram, ne vegye rossz néven tőlem, öreg embertől, ha lelkünket megnyugtató szép beszédéhez egy szót fűzök. Tetszett az nekünk mindnyájunknak eleitől végig, megemlegetjük intéseit életünk végéig, bárcsak többször is hallanék; de akkor arra kérném, hogy azt az átkozott szociális meg szociálista szót ne tessék többet használni, félünk mi már attól, mint az égető tüztől. Nincs az benne a Bibliában, most találták azt ki a mi megnyomoritá- sunkra. Megsirattuk, vérrel öntöztük meg mi már ezért nem is olyan régen s nem is egyszer a drága anyaföldet. Meglepődve figyeltem szavait, s örömmel láttam, hogy ennek az egyszerű, de józan gon- dolkozásu embernek a keserű tapasztalás hozza ajkára e szavakat. Megköszönve a tanulságos bírálatot, hátra tekintettem s láttam, hogy a nép még mindig ott áll nagy csoportban a templom előtt, mi pedig a presbyterek után bementünk a beteg lelkészhez. Tudakozódtak hogyléte felől, áldás, s hamaros felgyógyulás kívánással eltávoztak nemsokára, s akkor ismét láttam, hogy a kurátoron kívül néhány presbyter is kézcsókkal vesz búcsút a beteg paptól. Odakint aztán elvegyültek a még mindig nagy csoportokban rájok váró nép közt, s ki-ki a saját telke, háza körüli népnek elujságolta aztán az örvendetes hirt, hogy a lelkész ur már szemmel láthatólag jobban van. Be is hallatszott a szobába, midőn a jó újság meghallgatása után mintegy kórusban zengte a presbyterek szavai után a nép: No hála Istennek, segítse is, tartsa is meg sokáig! Aztán elvonultak, s egyedül maradtam a lelkészszel. Azonnal előhozakodtam a kurátor tanulságos bírálatával, s a kurátor és presbyterek feltűnő tiszteletadásával, köszöntésmódjával. A lelkész közelebb ülteve ágyához, következőleg beszélte el e feltűnő szokás történetét. * * * 1895 tavaszán jöttem e faluba rendes lelkésznek. Azelőtt kevés ideig káplánkodtam itt. 1893 őszém meghalt az öreg pap, ki rokonom is volt, másfél évig a szomszéd lelkész vette gondjaiba gyülekezetem. Ő szegény éjjet-napot egygyé téve munkálkodott, minden lehetőt megtett a már akkor felfeltünő szociálista veszedelem elhárítására. Kért segítőt egyre-másra püspöktől, esperestől, de nem kapott sehonnan. Kevés pap volt akkortájt s igy hiába küzdött egymaga négy helyen is az ár ellen, mert ezenkívül még két gyülekezetnek volt abban az időben adminisztrátora. Tenni mit sem tudott. Bele is pusztult szegény nemsokára a meddő küzdelembe. Érzékeny lelke nem tudta elviselni a nagy változást, hogy a derék becsületes bodrogközi nép egyszerre munkakerülő, istentelen, erőszakos néppé fajult. (Folytatása következik)
