Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-12-09 / 49. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA KÁDÁR BALÁZS VIRÁGOT KÜLD . . . Irta: Böszörményi Jenő. Özvegy Kádár Balázsné csak két félen járt iskolába és igy nem lehet rossznéven venni tőle, hogy mindaddig, amig a ’háború rá nem szakadt a világra, azt sem tudta, hogy Galicia van-e a világán? Hanem egy reggelen elébe állott a fia és azt mondta: — Holnap én is indulok. — Hova, fiam? Először az ezredemhez, azután meg Galiciába. Ettől kezdve úgy belevésődött Galicia a szegény asszony szivébe, hogy onnan csak a halál tudta valahogy letörölni. Az is nehezen. Sokat eltöprengett, sokszor el-elgondolkozott azon, hogy milyen ország lehet az? Vannák-e arrafelé olyan búzatermő földek, mint az ő határukban? Vannak-e ott olyan gyönyörű virágok ? Van-e annak olyan jó ivóvize, mint a falujoknak? Temp- lomból-jövet felkerült szóba akárhányszor Galicia, mert mindenkinek volt ott valakije. Borzasztó világ lehet ott. Ölik egymást a népek. Közben jötték a levelek. Egyik a másik után. De abból nem sokat lehetett megtudni, mert mindegyikben azt írták, hogy nincs semmi baj és jól telnek a napok. Az újságok azonban mást írtak. Hogy szakadatlan szól az ágyú. Hogy szörnyű háborúság van arrafelé. Hogy annyi a sebesült, mint az égen a csillag. Legalább igy beszélték, igy riasztgatták egymást a népek. Özvegy Kádár Balázsné pedig úgy képzelte el Galíciát, hogy a fia, Kádár Balázs közvitéz, az ország legben- sejében viaskodik a muszkával. Ezer, meg ezer puska csöve néz rá. Az ágyukkal is mindig ötét keresik. De nem enged a negyvennyolcból. A muszka tábornok kiadta már a parancsot, hogy Kádár Balázsnak nem szabad életben maradnia. A muszka közvitézek is a szivét keresik a puskájukkal. Haragszanak is már rá, hogy nem találja a golyó. Kiabálnak is feléje, hogy: Megállj Kádár Balázs, nem leszel te mindig ilyen nagy legény! Hiába. Kádár Balázs nem ijed meg. így képzelte el a háborút, meg a háborúban a kedves fiát az özvegyasszony. Hanem azért éppen eleget nyugtalankodott miatta. Mert annyi muszka golyó közül valamelyik könnyen eltalálhatja egyszer. És akkor mindennek vége. Mit csinál akkor egy magános asszony ebben a nagy, felfordult világban? Még szerencse, hogy a messzeségből annyi levelet küld a fiú. Nem kerül pénzbe. Akár mindennap lehet levelet küldni. Nem is egyet. Hanem akár százat. Csak idő legyen rá. Meg papír. Kádár Balázs nem erőltette meg imagát, mert a levélírás nem volt kenyere. Minden héten azért mégis irt egyet. Nem tulhosszut. Nem tulrövidet. Hanem éppen olyant, amilyent az édesanyja várt. Benne volt mindegyikben, hogy nincs semmi baja. Hogy nemsokára hazajön. Miért is írjon többet? Egyszer csak elmaradt a levél. Bizonyosan elveszett a postán. Azután maga ment fel a posta- hivatalba, hogy utánanézzen a dolognak, de a postáskisasszony égre-földre esküdözött, hogy nem jött levél. A többi népek mind megkapják, hát akkor csak éppen az övé kallódnék el? Már hetek múltak el. Az újságok borzasztó csatákról írtak. Bizonyosan nagy az elfoglaltsága, gondolta Kádár Balázsné, azért nem irhát. Egy reggelen idézést kapott a községházáról. Maga a jegyző ur hivatta. Sürgős az ügy. Ne várjon egy pillanatig sem. Felvette hát az ünneplő ruháját. A feketét. Amelyikben az urát ki- kisérte a temetőbe. Bekopogtatott a jegyző ur szobájába. És nagy ünnepélyességgel jónapot kívánt. A jegyző ur ímegilletődött hangon kezdett hozzá szólani. Majd egy kis csomagot vett elő. Abból kiszedett egy ezüstórát és megkérdezte: — Ráismer erre az órára? — Hogyne ismernék. Az uramé volt. Azután meg a fiam örökölte. — Hát erre a pénztárcára? — Arra is. A fiam vitte magával a háborúba. — Itt van: ez a bicska is. — Látom. A Balázsé. — Levél is van. Magának szól, lelkem. A tia irta. — Oh, de jól tette. Mit ir benne? — Azt, hogy hamarosan megkapja a szabadságot és hazajön. Hoz Galíciából virágot, hogy meglássák itthon, milyen az a virág, amelyik •Vérrel öntözött földön nyílt. A jegyző itt elhallgatott. Az asszony lelkére ránehezedtt valami ismeretlen rettegés és nem mert tovább kérdezni. Mind a ketten hallgattak. A biró belépett a szobába. Ő már mindent tudott. Azt hitte, hogy a jegyző elmondta a szomorú esetet. — Jó fiú volt, szegény, nyugodjon, — szólt résztvevő szívvel. Kádár Balázsné hazavitte a kis cókmókot. Azután csendesen, halkan zokogni kezdett. Ráhullott a 'könnye az órára. A pénztárcára, amelyikben néhány korona siratta a gazdáját. A bicskára. Meg a kopertára, amelyiken ott szomorko- dott a bánatos irás: Özvegy Kádár Balázsné édesanyámnak. Ettől az időtől kezdve igy éldegéltek csendesen: Kádáraié, az óra, a pénztárca, a bicska, meg az utolsó levél, amelyiket már könyvnélkül tudott. (Folytatása következik.)
