Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-08-26 / 34. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Eli í m--------—~=ii ir=nnnr=ir=^ir=- .........-ii--------in I A Boldogasszony dervise Irta: Tóth Béla. HL. ir~yj---v nr---"- ir=inni=nr^=ni ..^ii ; in (Hetedik folytatás.) A cselédházakból meg kicsődült a nép apraja- nagyja és bámészkodva hallgatta a nagytiszteletü urak pörlekedését. Elsőben a plébános vette magát észre és elszégyenkezve, halkabb hangon mondta: — Loquatur domine legalább latiné. — Akkor hát humillimus servus! — kiáltott a prédikátor és az ágashoz kötött lova felé indult. De Rozsály asszony, ölelésre terjesztve karját, útjába állott: — Ne menjen el igy, édes apám uram, az isten áldja meg. — Vakarj tova! El az utamból! — szólt Dienes Péter és villogott a szeme. — Te is az ellenségemmel tartasz, megtagadtad a hitedet, nem vagy a leányom! — Ecce animus paternus! line az atyai jóindulat és szeretet! — kacagott csufondárosan Sólya Gáspár. A deák hozzájárult, hogy szerető kérleléssel engesztelje. De az öreg fölcsattant: — Vadé retro, ingrate fili! Takarodjál innen, te gonosz, aki pártot ütsz szegény apád ellen, gya- lázóját oltalmazod, ellenségének védelmére kelsz. Nem vagy a fiam! A tiszteletes már a lovon ült. — Megyek, — mondta epésen, de ne féljenek, visszajövök. Visszajövök aznap, mikor megszületik az a boldogtalan ártatlan kis leány, az én unokám. Mert hogy a lelkét ellopja az öregapja, azt nem engedem. Nem én, ha ezzel a két kezemmel is kell kiragadnom a bölcsőbül. — Állok elébe! — kiáltott a plébános. A prédikátor pedig mogorván húzódott bele a palástjába és oldalba döfve kis lovát, kiügetett a parókia udvarából. Az utcán majd elgázolt egy mozsársüveges, kékköpönyeges dervist, aki a sövénynél ólálkodott. IX. Kelemen deák beméne az ő atyjának iróházába és megálla az öreg előtt: — Apám uram, áperte akarok te kegyelmeddel szólani. Nem először üz ki engemet házából. Akkor, most egy esztendeje, könnyen mentem el. Szegény legénynek hátán háza, kebelében szobája. Most nehezebben veszem a nyakamba a világot, hiszen másodmagammal, sőt harmadmagammal vagyok; és csak a jó isten a megmondhatója: buj- dosásunkban nem valami árok szélén éri-e el azt a szegény asszonyt a vajúdás. De megyek, apám uram, mégis megyek; megyünk. Te kegyelmed megmondotta nékem, hogy nem vagyok többé a fia. Értem alássan. Köszönöm hozzám való eddigi jóvoltát. Istennek ajánlom. A szekérke már a kapu előtt vár ránk. Csak azt az egyet kérem még, hogy ne mondjon nehéz szavakat szeegény feleségemnek, mikor búcsúzni jön. A nagytiszteletü ur komoran hallgatott. — A feleségeddel nekem semmi bajom, szólt aztán. — Egy árva szóval sem mondom, hogy ne maradjon itten. Istentelenség is útra hurcolni őtet ez állapotban. De tégedet egy igével sem tartóztatlak, fiam uram. Huszonnyolc esztendős vagy, benőhetett már a fejed lágya. Te tudod, mit csinálsz. Eredj hát, isten hírével, sok szerencsét kivánok néked. — Nem, nagytiszteletü apám uram, mondta most az ajtóban Rozsály asszony. — A feleség mindenben követi az ő férjét. Ha az én szegény uram bujdosik, vele bujdosom én is, bátor bizony nem szolgáltunk rá, hogy. . . És elfojtotta szavát a sirás. — Nem is mondom, hogy te rászolgáltál, nem is mondom, hogy te elmenj, — rázta fejét a nagytiszteletü ur. — Én tégedet marasztallak, sőt kérlek, hogy ne hozd reám ezt a szomorúságot, ezt a szégyent. . . Mert szégyen az, mikor az ember várandós menye világgá bujdosik. . . De a fiam uramat, aki engemet úgy megbántott, nem tartóztatom egy szóval sem. Faber est suae quisque fortunae. — Már pedig én az urammal megyek, — szólt tiszta, erős hangon a deákné. — És vele mennék még akkor is, ha nem esett volna rajta ilyen igaz- talanság. — Igaztalanság ? — csattant föl a nagytiszteletü ur. — Asszony, az apád szava szól belőled? Te is meg akarod csúfolni az én vén szakálamat, mint ő? Ne játszál szeretetemmel! Tudod, mindig szerettelek, mert jó és okos személy vagy. — Nagytiszteletü uram, — mondta Rozsály, — ami Kelemennel történik, nagy igaztalanság; akkor sem mondhatnék egyebet, ha a hóhér állana mögöttem pallossal. Sólya Gáspár elvörösödött. Valami nagyon nagyot, valami nagyon keményet akart mondani. De csak annyit bocsátott ki a száján: “Hát akkor. . aztán elhallgatott és komoran nézett maga elé. Majd fölpillantott: — Hát akkor. . . Isten áldjon benneteket. Azzal leült pulpitusa mellé, beleütötte a tollat a kalamárisba és egy nagy árkus papirosra öreg betűket kezdett vetni, folytatván azt, ami már oda írva volt: “Egy hazug szátyár eretnek, ki magát prédikátornak nevezi, a keresztség szentsége ellen rugódozván...” (Folytatása a 9-ik oldalon.)
