Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-12-24 / 52-53. szám
Í2 Amerikai magyar reformátusok lapja BEN DÁVID gazdag ember volt. Ő volt a bethlehemi vendégfogadó tulajdonosa. De nem adott Máriának helyet, mert nem ismerte őt. Később azonban megtudta, hogy Mária volt az, aki az asszonyok között a legboldogabb. Ettől fogva lelkiismerete mindig bántotta s szerette volna hibáját valamiképpen helyrehozni. De soha sem találkozott Máriával. Hallotta ugyan, hogy valami názárethi próféta itt is, ott is feltűnik s már az egész országban beszélnek róla. De arra sohasem gondolt, hogy ő lenne Máriának fia: a világ Megváltója. Harminchárom esztendő múlva aztán ő is elvegyül a “feszítsd meg”-et kiáltó tömeg közé s mikor már mindenki elszéled a Golgota oldaláról, oda megy a három kereszthez. Kíváncsian nézegeti. Tudni szeretné, hogy kik ezek? A középső kereszt tövénél ott térdel egy nő. Karjával átfogja a keresztfát és szemeiből hullanak a könnyek. Ben Dávid oda megy a nőhöz, hogy megkérdezze: ki ez a keresztfán? S a mint meglátja, nyomban megismeri Máriát. És Ben Dávid oda térdel Jézus anyja mellé. Átöleli ő is a keresztet. Az ő szemeiből is megerednek a könyek. Ben Dávidnak ekkor született meg a Jézus. Ez volt néki az első karácsonya. * * * Hát a mi számunkra, mikor születik már meg a Jézus? Mikor lesz már ezen a földön igazi karácsony?! Tóth Mihály, ref. lelkész. ÉNEKEK ÉNEKE. Az életünk egy néhány elhaló dal, Egynéhány ének, szép körben elosztva. — Gyermekkoromban legszebb énekem volt: “Te benned biztunk eleitől fogva.” Ám könyveim közt zsoltáromra lassan A történet könyve jött legfelül, S előttem a világ legszebb dalává Lett a “Hazádnak rendületlenül.” Majd jött az ábrándozások szent kora, És vele sok bűbájos, tarka álom. S uj dallal lett telistele a szivem: “Szeretlek én egyetlen egy virágom.” — Száll az idő, és ez a dal is elhal, Ránk borul lassan az alkonyi óra. S elővesszük újra a régi zsoltárt: “Te benned biztunk eleitől fogva.” Szabolcska Mihály. PÉTÖR BÁCSI “JÓ REFORMÁTUS”. Irta: Tollas Béla. 0 FOGTATNAK. — Szabad! Jól táplált magyar lép be az iroda ajtaján. Szép, piros, kerek arca az ezüstszínű haj és szakálkeretből a megőrzött fiatalság és egészség áldásáról beszél. Az egész arcnak kedves, mosolygós jellege volna, ha nem tenné komorrá valami lázongó benső indulat. Fekete szemét haragosan jártatja körül, miközben kemény hangon bemutatkozik. — Takács Pétör vagyok. — Isten hozta Péter bácsi, — köszöntőm barátságosan. — Hozott az ördög! — No csak nem talán, — nézek rá mosolyogva, miközben székkel kínálom, foglaljon helyet. Az öreg azonban nem akar leülni. — Nem ülök le, — köszönöm, — elintézem én hamar a dogomat, osztán tnenek, sietek. — Ne siessen olyan nagyon, — marasztalom, — beszélgessünk egy kicsit, hiszen magát még nem is ismerem. Üljön már le, ne vigye el a kis fiam álmát. Az öreg ránéz a kis fiamra, aki az egyik asztal mellett ül és a palatáblán az “i”-betük rajzolásával kínlódik, azután gondolkozik egy kicsit, végre nagy szuszogással mégis leül a székre. Megtörli a homlokát, megköszörüli a torkát, azután megszólal: — Hát nem is ösmerhet en- göm a tiszteletes ur, nem járok én ebbe a nyavalyás faluba, — hogy itt sülyedjen el, — teszi hozzá mérgesen. Ezt a födém, ami itt van, bérbeadtam, mer nem győzi az embör a sok gyü- vést-mönést a többivel se, igy osztán csak akkor gyüvök ide, ha baj van. Amig beszél, kigombolja a kabátját és a kabát belső zsebéből egy papircsomagot igyekszik előhúzni, ami azonban nem megy valami könnyen. Gyere má ki no, — dohog magában. Végre mégis csak előkerül a paksaméta és nyújtja felém: — Ehun van-e ... Itt a baj. — Hát mi baj van ezzel, kérdem, mikor átveszem. — Csak nizze mög a tiszteletes ur, oszt majd mögtanája, böki ki a szavakat félelmetes jelentőséggel felém. Kibontom az újságpapírba takart iratokat, marhalevelek ökrökről, sertésekről, haszonbérleti szerződés, gabonáról szóló átvételi elismervények különböző kereskedőktől, meg egy nehány adó- iv kerül elő. Átlapozom kétszer is, de a bajt csak nem találom. Arról azonban meggyőződök, hogy
