Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-11-26 / 48. szám
Í4 amerikai Magyar Reformátusok LaR}a DAKU ZSÓFI BECSÜLETE. — Elbeszélés. — Irta: Forgács Endre. A kenyérnek elégségében fölfuvalkodott öreg városi lakosok mindig bizonyos kicsinyléssel szóltak az “újvárosi” szegényebb emberekről. Mintha valami nagy érdem volna abban, hogy valakire jókora vagyon marad az apjáról, mint az ökre a szarva; az meg szerfölött szégyelni való volna, ha valaki nem örököl egyebet, mint a munkás két kezet s a becsületes igyekezetei. Már pedig olyan bolond a világ — akármennyire helytelen is a felfogása, — hogy a tisztelet lajtorjáján bizony vagyona szerint helyezi el az embert. íme az öregvárosi dölyf lenézi az újvárosi embert; nemcsak vagyonban, de értelemben, erkölcsben, mindenben alábbvalónak tartja magánál. Vagy micsoda elbizakodott kevély beszéd az, mikor azt mondják az Óvároson, hogy az újvárosi leányból soha sem lehet egyéb, mint legfeljebb újvárosi menyecske; mert hát olyan vékony ott a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád. Koronája hajló, töve mocsárba vész. Hát van joga ilyent mondani a kenyérnek elégségében fölfuvalkodott öregvárosi embernek, a ki körül van rakva vétekkel?! Hát talán a kik zongorázni tanulnak, szagos glicerinus olajjal dédelgetik a kezeiket, zöld salugáter alól kukucskálnak a gavallérra, azok mind angyalszámba mennek? No hiszen!... Sok szegény leánynak nap égeti arcát, megbámul a bőre, de fehér a lelke, meg tiszta a szive. Tévedés azt hinni, hogy a jó erkölcsöt, lány- ság koronáját, a hajadoni pártát csak az őrizheti meg, a ki napernyő alatt hordja. No hiszen!... Itt van előttünk a Daku Zsófi példája. Szegény leány volt; csak a teste, a lelke, meg egy rossz mostohája, mégis megőrizte becsületét, pedig az Újvároson lakott. Tisztán maradt az ő becsülete, mint a frissen hullott hó. Nem is csoda, mert könnyeivel mosta, mint az égi hajnal az álmából ébredő virág kebelét. A Daku Bálint háza ott állott a “Homok”- utcán. Nádas, kicsinké ház volt, eldugva szálas ákácok közé. Ablaka alatt orgonabokor hozta virágát, kinálta illatát. A parányi kertben a krumpli között is ott álldogáltak a nagyfejü georginák, bab-bokor mellett egy-egy szál árvácska, rozma- rin, verbena stb. Szegény ember veteménnyel duggatná tele akármilyen tenyérnyi kertjét, de olyan lány, mint Zsófi, virág nélkül meg nem hagyja. A kert közepén szederfa állott, a mit pulpitusnak választott ki a maga számára valami szerényebb igényű madárka, a mennyiben este-reggel ott zengedezte el énekét, vagy hogy a családja is ott vala; ezenkívül az eresz alatt fecskék csicseregtek. Daku Bálintnak igy a házatája kívülről eléggé kellemesnek volt mondható, hanem a belseje csak annyiban különbözött a purgatóriumtól, a mit a róm. kath. atyafiak hisznek, hogy mig ott az embernek az egész teste ég, föltehetőleg egyenletes melegben, addig szegény Bálintnak a saját házában csak az orcája égett folytonosan. Az a napon bámult, vihartól csapkodott, verejtéktől ázott becsületes arc. És pedig égett az orcája a felesége miatt. Második felesége volt Daku Bálintnak. Elfelejtette a példabeszédet, hogy a ki másodszor házasodik, az nem érdemli azt a jótéteményt, hogy meghalt az első felesége. No de azt a mondást urak számára találták ki. Szegény ember hova legyen asszony nélkül? Csak már azt a kikapó Takaró Borist ne vette volna el az Öregvárosból. Hiszen tudhatta, hogy megég vele. Nem minden rossz hir nélküli hajadon volt a Boris, a ki addig csalogatta, válogatta a legényeket, hogy egyszer azon vette magát észre: hopp lánynak maradtam. Akkor aztán jó volt özvegyember is. Régen megmondta az öreg Támadiné, hogy: “a mi egyszer karika, gurul az”. Takaró Boris nem igen tudta magát beletalálni abba az egyszerű, csendes életbe ott az ákácfák alatt hallgató kis házban, nem úgy volt szokva. Hideg vízben mosni, meleg napon égni, nem az ő természetéhez való volt. Olykor-olykor, ha a szükség hosz- szabb időre beszállt hozzájuk, a keserűség árja egész vastagon kilocscsant Borisból, hogy miinek vett asszonyt, ha nem bírja eltartani? Daku Bálint megintette egyszer-kétszer a- mugy parasztosan, hogy a kékje is ott maradt. Akkor még az is jött a panaszhoz, hogy férje rosszul bánik vele, minek viszonzásául aztán ő nagyon jól kezdett bánni másokkal. Nem igazat mondott a vén Támadiné?! Nohát lyen levegőben nőtt Zsófi, mint a tövis közé jutott ibolya. Házi perpatvar, mostohája gyülölsége rontották el napját, zavarták éjjelét. A mig gyermek volt, addig csak türelem kellett hozzá, ezeket elviselni, nagyobb baj nem történt. Mig nem szeretett mást, mint az apját, az orgonabokrot az ablak alatt, a kert végén sétáló patakot, meg a kék eget, addig valami kézzelfoghatóbb veszedelem nem ütött a házra. Hanem azután, bezzeg azután... (Folytatás a következik)
