Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-01-30 / 5. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 13 AZ ÉN FALUM. Irta: Gárdonyi Géza. — Egy tanító feljegyzései. — A BOR. (Második folytatás) — Hej, a czudar! No nézd! Nem takarodsz-e vissza! A kutya behúzott farkkal inai vissza vagy húsz lépést. De csakhamar meglassudik. Megfordul, megáll. Arra vár talán, hogy a gazdája mégis meggondolja magát, és azt kiáltja: No, gyere kutyám! Ki tudja, micsoda gondolatok forognak ilyenkor a kutyának a fejében ? Azonban a gazda haragszik, hogy a kutya eljött Kutyának nem szabad elhagynia a házat, csak szántáskor, vetéskor és egyéb külső munka idején. Olyankor a szűrre, magra, tarisznyára kell vigyázni a kutyának. Baracs megint visszafordul. Látja, hogy a kutyája ül. Megrázza feléje a botját. A kutya fölkiel és megindul A testét lomhán lógázza hazafelé. Baracs Imre tovább ballag a kertek alatt. Már egy hónapja múlt, hogy elvált a feleségétől, azaz a felesége őtőle. Az anyó volt az oka. B ebagyul ált a a kis Jancsinak a nyakát kendővel, hogy a szél meg ne fújja. Hát a szél nem is fújta meg Jancsikát, hanem torokgyula- dást, azt kapott. Az asszony panaszolta, hogy a kendő okozta a gyulladást. Az öreganyó fel- forrant. Micsoda beszéd ez? Szó szóba. A két asszony csipőre tette kezét: összecsattogtak. Baracs Imre az uj papház áldomásáról érkezett haza. Csak elzöldült a nagy csatára. Nem is kérdezte, hogy mitől ég a tűz, csak mikor látta, hogy felesége rányelvel az anyjára, őt is elfutotta a méreg, és felkapta botját. < No bizony nem valami ritka sor, hogy parasztember (megveri a feleségét. De ebben a házasságban mégis most történik először. Az asszonyt tenyéren nevelték, mert egyetlen leány volt. Baracs nem is kapta meg másképpen, csak szent fogadásra, hogy nem iszik többé se bort, se pálinkát. Mert az a bolond természete volt Baracsnak, hogyha ivott, mingyárt verekedett. Ütött, mint az istennyila. Azt ütötte, aki éppen eléje akadt. Bolond természet! De vannak ilyenek. Egy pohár bor elég, hogy megvgáltoztassa őket. Máskülönben bárányok. Hát inkább nem ivott. Éltek is jámboran boldog békességben. De már, hogy az uj papházat feltetőzték, neki is innia kellett a pap egészségére. Nem ivott öt esztendeje. Jól is esett neki. Az ütésre megbolondult az asszony. Befutott. Nagy sebbel-iánggal felöltözött az ünnepi ruhájába. Megkapta a fia kezét és elrohant. Vissza se nézett. A faluban aztán nógatták Baracsot, hogy menjen az asszonyért, hogy milyen kár érte, milyen rendes, dolgos teremtés volt. Kár ilyen csekélységért.... — Részeg voltál, — mondta a pap is, — bizonyos, hogy te voltál a hibás. Tudja az asszony, hogy nem szoktál bort inni, de látod, restelli, hogy szégyenszemre visszatérjen hozzád. — Hát bort nem is iszok én többet; száradjon el a gégám, ha iszok, — felelte Imre. — de az is igaz ám, hogy rossz kutya az, amelyik elhagyja a gazdáját. Vagy két hét múlva kocsi jelent meg Ba- racséknál. Nem járt be az udvarba, csak megáll! a ház előtt. Az asszony nagybátyja jött rajta, egy olyan hallgató nembánom-ember, akinek az egyik bajszavége mindig felfelé áll, a másik meg lehajlik. Csak pipázik egésznap, meg a felhőket nézi. Baracs Imre azt hitte, hogy békiteni jött a sógor. Haragos szemmel fogadta: — Mit akar kend? — A ládát meg az ágyat. Hogy az öreg se nem békitett, se szemre nem hányt semmit, Imre se szólt többet. A tornáczfának támaszkodva nézte szótlanul, hogyan cipeli fel a sógor a kocsira a tulipános ládát, meg a sárga rózsás ágyat. Az öregasszony a templomba járt azalatt. Imre nem segített a felrakásban. Mikor az öreg visszaült a kocsiba, Imre megmozdult. Látszott rajta, hogy valamit akar mondani. Azonban az öreg meggyihikelte a lovakat és köszönés nélkül elhajtott. Vége szakadt köztük a sógorságnak is. Hát azóta se hallott Baracs Imre se jót, se rosszat az asszonyról. Ott ballag most a kertek alatt. Ha a házak között menne, azt mondanák: jön a feleségéért. Ne gondolja ezt senki! Az alszegen meg- lassudott. Egyszer meg is állt és szétvert botjával egy elszáradt bogáncskórót. Aztán megint ballagdált tovább. Fölkerült a kertek aljáról a falu végére. Kevélyen lépegetett. A lágy földben mindenütt utána maradt a csizmája patkójánál« a nyoma. A nyomok csakhamar a kocsiút közepére fordultak. Most imár ha meglátják is, ne gondolják, hogy szégyenkezik vagy mi. Pipáját hegyesen előre tartva, füstölt el a ház előtt. Oda se méz. Mintha nem is ő vinné a pélpát, hanem a pélpa őt, mint a gőzös a vonatot.
