Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1932-10-15 / 42. szám

Í4 ÁMÉRIKAÍ MAGYAR kEÉORMÁTUSOK LAPjA A LEGSZEGÉNYEBB PÜSPÖK. Irta: Szentkuti Károly. Nem a Csanádi vagy veszpréni püspököt értem. Ezek mind gazdag, hatalmas emberek. Hatlovas, üveges hintóbán járnak, a bakon huszár ül, elül inas, bent baloldalon a titkár. Ezek exczellencziás urak. Semmi közünk velük, menjenek a maguk ut­ján ! Különben is kevés dicséretes dolgot lehet ró­luk beszélni. Csak olyan püspökről lesz itt szó, a ki Deb- reczenben lakott, gyalog járt és tógáján — mi ta­gadás benne — folt is volt. Nem lelkén (mert az makula nélkül volt), hanem a köntösén. Szatmári Paksi István uramnak hívták. Igen jeles professzori ember volt, egy nagy szarvashibával, t. i. holtigtartó szegénységgel. Nem is bocsátotta meg ebbéli fogyatkozását senki, még a história sem. Ha csak annyit mondok, hogy szegény volt, ebből még nem igen sokat lehet érteni. De ha föl- emlitem, hogy még professzor korában mi történt vele: már jobban kiviláglik minden. Miután a külső országi egyetemekről tu­dományokkal megrakottam hazatért: megtették őt a theologia professzorának Debreczenben. Fizetése fölment háromszáz forintra! Meg lehetett belőle élni tisztességesen; mert az élelem abban a régi időben igen olcsó volt: a professzor ur havonként másfél forintot fizetett lakásért és élelemért. >ő ke­gyelme nem igen nagy kárt tett a debreczeni fehér czipóban és töltött káposztában. Jobban szerette a lelki táplálékot. Hanem ez már igazán drága volt. Egy-egy kutyabőrös könyv többe került, mint egész évi élelme. Szatmári uram rakásra hozatta, messze külső országokból e méregdrága könyveket. Azok emész­tették föl minden jövedelmét. Egyszer aztán azt vette észre a tudós profesz- szor ur, hogy tógájának a könyöke a sok írásban végkép kikopott. Odaadta a kollégium szabójának este, hogy jókor reggel, mielőtt az iskolába menne, itthon legyen vele. Hanem a szabó a széniornak varrt újdonatúj tógát, a professzor ur foltozgatásával nem igen törődött s csak másnap este vitte haza. Azon napon nem volt előadás az iskolába/n, mert egy ingben csak nem mehet ki a professzor ur, több tógája pedig a rongyoson kivül nem volt. Az a folt aztán emberül odaragadt, helytállt: inkább mellette feselt el, még pédig — óh fájdalom — nagyon hamar. A professzor ur megvakarta a fejét. — Kánistóta szabója, ez aligha olvasott bib­liát, mert különben tudná, hogy “senkisem toldja uj posztóval a régi köntöst...” Most már mit csi- máljunk ? Megint odaadta a kollégium szabójának este, nagy komolyan meghagyván, hogy okvetlenül ha­zahozza jókor reggel. Hanem a szabó azon estén keresztelőbe ment. Szeretném tudni, melyik szabó volna az, ki el­mulasztaná a keresztelőt, magára vonná komám- uram neheztelését egy tógafoltozás miatt. És még milyen tóga! hisz ilyet a legszegé­nyebb czibista sem hord! Van azon háromnapi munka is. Könyöke rossz, alja rossz. Azon a he­lyen, a hol a professzor ur ülni szokott, végképen odavan. Nagyon ráillik a 38. zsoltár 16. verse: “tagjaimban épség nincsen” Az egész tógából alig kerülne ki egy becsületes mellény. ... Mért nem csináltat magának újat. A tógát bizony hiába várta a professzor ur. Szépen otthon maradt szobájába zárkózva ismét. De van-e olyan titok, melynek nyomára ne jönne a diák? A professzor ur titkos gyöngesége is napfényre jött és egyszer, midőn hazament a lecz- kéről, szobájában, a székre téve, egy újdonatúj szép tógát lelt, mellette 2 pár csizma, odább egy egész ruhatár. A diákság csempészte be szobájába. Nem is maradt érte adós, visszafizette az ifjú­ságnak gazdagon. Tizenkét évig tanította a theolo- giát oly rendkívül való nagy sikerrel, hogy leczké- ire tömérdeken sereglettek városi és messze vidék­ről jött polgárok és urak is. Nemsokára meghívták papnak egy nagy eklé­zsiába Debreczen mellett. Prédikátor lett; hanem nagyon szegény prédikátor. A prédikátorok voltakép mind szegények, csak­hogy egyik mégis szegényebb, mint a másik. A mej lyiknek igen nagy eklézsia jut, az mem olyan sze­gény. Annyi fizetése tán csak van, mint a bessei plébánosnak, kit 16 lélek kedvéért tartanak egy nagyon picziny faluban. Szatmári uram keze alatt volt vagy harmad- félezer lélek, hanem azért mégis alig birt megélni. Mert a török a nyakukon ült. Ki volt csigázva a szegény nép, annyira, hogy még a belső emberek fizetését sem tudta beadni. Kint maradt a konven- czió fele része. Szatmári uram mem czivakodott, nem perleke­dett. Tudta, hogy ha volna, bizonyosan beadnák. Majd esztendőre — gondolá kipótolják. Hanem a török urak ott ültek Debreczen és Várad környékén a másik esztendőn, a harmadi­kon, negyediken, sőt negyvenediken is. S a pré­dikátor fizetése mindegyre fogyott, apadt, mint a holdvilág. (Folytatása következik.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom