Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-10-01 / 40. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 9 vezető cikkét s a lapban itt is, ott is feltűnő, végtelenül szomorú közleményeket. Úgy gondoltuk, hogy végre-valahára a békesség napjaira virradhat ez a szerencsétlen amerikai magyar reformátusság. Ők maguk adták meg erre az alapot: lapjuk vezető helyén, magán jellegű és fél-hivatalos beszélgetésekben. Annak idején mi testvéri lélekkel válaszoltunk a látszólag békét hirdető “Riadó”-ra s jámbor reménységgel voltunk az említett beszélgetések iránt is. Sebestyén Endre cikke s az a lelkűiét, amely ennek a cikknek alkalmat adott a megjelenésre: máról-holnapra szétfujta ezt a délibábot. Az amerikai magyar reformátusság várhat ismét, mig a békességben reménykedhetik s addig is tépheti, marcangolhatja egymást s önmagában Istennek országát és az egyetemes magyarság testét. A cikkel nem vitatkozunk. Nemcsak azért, mert a vitatkozásokon már régen túl vagyunk — hanem főleg azért, mert ezzel a lelkülettel, az ilyen cikkekkel vitatkozni amúgy sem érdemes. Kár volt azt a cikket megírni s még ennél is több: végzetes hiba volt leközölni. Sebestyén Endre a saját egyházában győződhetne meg legjobban arról, hogy a gyűlölködés jó gyümölcsöket nem terem soha. Amerikai magyar reformátusok, várjatok hát még a békesség és testvériség föltámadására. Talán eljön valamikor. Ha ugyan addig bele nem pusztultok ti magatok is. E sorok megírása után kaptuk Téglássy Pál és Kun Károly testvéreink cikkét, amit vezető helyen közlünk. Úgy látszik, nekik több reménységük van. Adja Isten, hogy legyen az ő hitök szerint. REFORMÁTUS ÖNTUDAT. Rovatvezető: Balogh E. István lelkész. LÁTOGATÁSOK EREDMÉNYE. Az amerikai magyar egyházi és egyleti életnek úttörői bizonyságul lesznek nékem arra, hogy a mai kifejlődött egyházi és egyleti életünk az úttörők lankadatlan egyéni munkájának és fáradhatatlanul végzett személyes látogatásainak, sze- mélyenkint való szerkentéseiknek az eredménye. A hol voltak ilyen egyéni munkások, ott megépült az egyház, megalakult az egylet és fejlődött, virágzott ezer baj és veszély között is. Elmondhatjuk, hogy még ma is a haladás utján vannak, sőt merem állitani, hogy csak is ott állják ki a mai idők viszontagságát, hol az elődök eme példáját még mindég követik. A jobb viszonyok, az uj rendszerek következtében ma már sok helyütt elmaradtak ezek a látogatások. “Mindeneket megpróbáljatok, ami jó azt megtartsátok, ami rossz, azt kivessétek.” Megváltoztak a viszonyok, az uj rendszerekből tartsuk meg a hasznavehetőt, az eldobottak közül pedig vegyük elő a célra vezetőt. Nem szégyen ez, de egyenesen kötelességünk, hisz, megváltoztak az idők. Egyéni munkát, személyi látogatásokat kell végeznünk újra. Huszonhétévé működöm mint egyházi előjáró külömböző tisztségekben és ez idő alatt megtanultam, hogy a keresztyén lélekkel végzett egyéni munkát semmi sem pótolhatja. Ha azt akarjuk, hogy ajVidők vihara ki ne kezdjen bennünket, akkor az én presbiter társaimnak, bár mennyire nehezükre essék is, de vissza kell térni, vagy is, nagyobb mértékben, rendszeresebben kell gyakorolni a személyes látogatást. Sajnos, hogy egyes presbiterek nem szívesen teszik ezt, nem végzik igaz keresztyén lélekkel kötelességüknek ezt a részét. Ilyenek nálunk is, több helyütt is akadnak. Azonban itt egy példa. Lelkészünk tanácsát és utasitasitását követve, néhány presbitertársammal meglátogattuk gyülekezetünk alig egyharmadát az elmúlt hónapban. Mi lett az eredmény? Az, hogy nyertünk a vasárnapi iskola, Ifjúsági Társaság részére rendszeresebben látogató tagokat. Nőegyletünk részére nyolc, a Református Egyesület részére öt uj tagot. Az Árvaház részére adományokat. E látogatásnak eredménye, hogy október hó elsejéig minden mi kiadásunkat képesek voltunk fedezni. Ahová elmentünk, mindenütt szívesen fogadtak, igaz keresztyén lélekkel adta át ki ki az egyház kiadásainak fedezésére szánt adományát. Vannak szükségtelen beszédek is, de az ő szivében, lelkében megértő szeretettel és jóakarattal viseltetik egyházával szemben népünk. Természetesen kell, hogy a szószék, a papok is megértsék, meg a presbiterek is a gyülekezet ezer gondját és baját. Presbiter társaimat legyen szabad arra kémem, hogy hivatásukat szeretettel végezzék, megbízatásuknak tegyenek eleget. Ha valaki nem akar megbízatásának eleget tenni, vagy zúgolódva végzi azt, az ne válaljon presbiteri tisztséget, mert erre méltatlan. Mint katona viselt ember, tapasztalatból tudom, hogy a legjobb hadvezér is tehetetlen, ha nincs megbizható, kötelességét híven teljesitő vezérkara — altisztjei. Én hiszem, hogy ebben egyetértenek velem azon testvéreim, kik bármi tisztséget is töltöttek be katonáéknál, vagy ha csak mint közlegény szolgáltak is. Ez áll a lelkészeinkre is. Megbizható, buzgó presbiterek nélkül, gyötrelem a lelkész minden jó szándéka.
