Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-05-21 / 21. szám
14 AMerIkaí Magyar reformátusok LaPJA A FALÁBÚ EMBER. Irta: Gárdonyi Géza. (Negyedik folytatás) Hol erre, hol arra gondolt. Mindegyiket látta képzeletében pénzzel megrakodni. A pénz, a pénz! Ezt irigyelte. Neki tovább kell dolgoznia minden garasért. Ha beteg lesz a háznál, megint kölcsön pénzzel megyen a patikába, — ha adnak. A végrehajtó ezután is meg-megjele- nik a háznál, és elvezeti a borjut, talán a tehenet is. Amazok meg, akik megdézsmálták az uraság tárházát, holtig kényelmeskednek, iszogatnak, s nevetve fizetik az adót. Azzal vigasztalta magát, hogy ki fog tudódni a tolvajlás, ha más nem, elárulja Király Balázs. Királyék a szomszédságban laknak, s gyűlölik a falábút, vesztét kívánják. Lehet-e szomszéd előtt is valamit titkolni? A kémény füstje is elárulja, hogy többet főznek, mint ezelőtt. S ekkor képzeletében látta a falábút egy másik paraszttal összeláncolva, amint hajtják őket a községháza felé. Reggel aztán csodálkozott, hogy ennyire föl- izgatta a falábú ötlete. Beszéd volt, üres beszéd, — gondolta, — csak úgy hevertében támadt ez a gondolata Lőrincnek; azóta maga is elfeledte. Másnap vasárnap volt. Az emberek kiültek a házak elé a tavaszi első verőfénybe. Itt-ott apró csoportokban beszélgettek. A gyermekek is nagy rajokban játszottak a falu tágasain. A falábú bajusza ezen a napon hegyesre volt húzva. Uj ruha volt rajta, kék posztóból való. A pityke-gombok ezüstként ragyogtak a mándli- ján. A botláb is ki volt subickolva oly szinüre, mint a csizmája. És a nadrág a falábra ügyesen rá volt illesztve. Látszot, hogy női kéz adta rá a ruhát. Az anyja keze. Mert csak az anyja élt már a falábúnak. A biró háza előtt ült és beszélt az odacsoportosult embereknek a közeli foradalomról. Egyszer fog az kitörni — mondotta — az egész világon, de nem előbb, csak ha a katonaság is megokosodik. Mert ha minden katona összetart, hiába parancsolnak a tisztek. Akkor aztán a katonaság elveszi az uraktól a földet és az egész világ földje felosztódik. Mindenki annyit kap, amennyi jut. Az urak is kapnak, de nem többet, csak mint a többi. Ez tetszett a parasztoknak. A biró is köztük ült. Neki is tetszett a beszéd. — Az ám — mondotta közbe a csizmadia — de hát akik a világ felosztása után születnek? Lődinc lenéző pillantást vetett reá: — Azokból lesznek a csizmadiák, — felelte. A parasztok nevettek. Lőrinc aztán komolyan is megfelelt: — Hát nem annyi ember hal-e meg, mint amennyi születik? Ha éppen több ember születik, van elég irtatlan erdő: irtsa meg kiki magának a maga részét. Aztán hát olyan ember is kell, aki nem földmives. Az orvos, a pap, a biró, a kántor, a jegyző — ezeket a község tartja el, mint eddig. Csakhogy nem pénzzel, nem ám, csak élelemmel, fával, ruhával. Pénz nem lesz. Mert a pénz az oka minden rossznak. Ábris is ott állt a csoportban, s bámulta a falábút, hogy milyen okos! Hat órakor aztán, hogy sötétedett, hazaszállingózott a világfelosztó társaság. A falábú betért Ábrishoz. — Hallod-e, — mondotta — üljünk ki még kisidőre a kapud elé; beszélni valóm van veled. Kiültek. — Gondolkodtam az éjjel azon, amit tegnap beszélgettünk, — mondotta a falábú — hát hallod, nem is olyan bolondság az, mint milyennek látszik. Csak egy szeles éjszaka kell, mikor a zsidó nem hallja a szél orditozása miatt a pinceásást. Ábris megmozdult. Azt akarta mondani, hogy ő nem társul az ilyesmire, de lomha volt az ember, nehezen mozdult a nyelve is. Hát csak ülve maradt: arra gondolt, hogy mégis meghallgatja előbb, micsoda módot eszelt ki az a tekervényes eszü. — Hallod-e, — szólt a falábú — a pénz a szegényeknek nem esik az égből. Annak a zsidónak egy hordó borral több vagy kevesebb, annak az uraságnak egy csomó pénzzel több vagy kevesebb, mindegy. De nekünk nem mindegy. — Jó, jó, — mondotta Ábris, — de ami tilos, tilos. — Mi az a tilos? A más lucernájában tilos a legelgetés. De ha a jószágot nem kapják ott, nem is hajthatják be. — De ha ott kapják? — Nem kapják. Kieszeltem én, hallod-e, tövi- röl-hegyire mindent. A legelső az, hogy megvárjunk egy szeles éjszakát. Mikor a szél ordit, minden állat lapul. A bakter is. — Jó, jó, — mondta Ábris, — de hátha nem lapul? — De lapul. Éjjel sötét van. A kutya nem u- gat. Az ásás nem tart tovább fertály óránál. — A nyomokat megismerik. — Rongyot kötünk a lábunkra. — A te falábad lyukat bök a földbe. (Folytatása következik)
