Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-05-07 / 19. szám
10 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA HALOTTAINK. PAPP ISTVÁNNÉ. A szétszórt csontok összeszedésének idején nagyon megkönnyítették munkálkodásunkat azok a buzgó asszonyok, akik gazdagok voltak a hitben, jócselekedetekben, az alamizsnának osztogatásában, akik azt mondották, amit Lidia mondott Pálnak: “Ha az Ur hívének ítéltek engem: jertek az én házaimba és maradjatok ott.” Ezek nélkül a hivő, jócsielekedetekben gazdag, szives lelkű és buzgó asszonyok nélkül, bizony nagyon nehéz lett volna a munka s kérdéses, hogy tudtunk volna-e eredményeket elérni. Ezek az asszonyok az evangyéliumi sónak, a meggyujtott s az asztalra helyezett gyertyának a szerepét töltötték be az egyházak megszervezése idején. Hála Istennek sokan voltak, mindenütt voltak, akik nemcsak a házuk ajtaját nyitották meg, hanem sziveiket is s készen voltak az anya- szentegyházért minden áldozatra. Ezek közül az asszonyok közül való volt Papp Istvánmé, szül. Fekete Ágnes, aki nem régen fejezte be földi életét, amely valóban nem volt egyébb, mint előkészület az örökéletre. Legelőször 1895 őszén találkoztam vele s családjával Poenixvilleben, ahová épen ők hiv- tak át Mount-Carmelből, hogy velők istentiszteletet tartsak, hogy eloltsam lelkűknek a szomjúságát az Igének magyar -nyelvű hirdetésével, magyar énekkel, imádsággal és az Úrvacsorának a kiszolgáltatásával. Ma bizonyosan nagyon kevesen vannak olyanok, akik el tudják képzelni, hogy mit jelentett egy ilyen istentisztelet. A sziveknek, a telkeknek az összeölelkezését, elhatározásoknak a fogantását, érdeklődését, mindazokat az érzéseket, amelyekből az egyházak születtek. Magvetést, gazdag reménységgel, virágfakadást, hittel, a gyümölcsérésre! Hogy az igy felfakadt elhatározások megvalósultak, hogy a gyümölcsérés és az aratás ideje elérkezett: abban a legnagyobb része volt azoknak az asszonyoknak, akik igazán odaadták életüket Jézus Krisztusnak, akik szertejártak, hogy bizonyságot tegyenek. Az élesztő kovász Poenixvillében is Papp llstván-né volt. Gönczről származott s magával hozta az “istenes vén embernek” az örökségét, az Igének a szeretetét, a kegyességet, buzgóságot. így nem csuda, hogy minél jobban szaporodott Poenixvillében a magyarság: annál erősebben égett lelkűkben a láng, a vágy az egyháznak megszervezésére. Éhez a célhoz a legnagyobb lépés akkor történt, amikor Kiss János testvérünk Papp Rózával eüksvőjét tartotta, A laka- dalmas nép, szine-java a phoenixvillei magyarságnak, már ekkor elhatározta, hogy megszervezi az egyházat s ebben nem csekély része volt az örömanyának: Papp Istvánnénak. Én 1896 őszén B-ridgeiportba mentem át s nem sokára a Papp család is Bridgeportba költözött s az itteni első egyháznak az életében vett tevékeny részt. Nemsokára Newarkba költözött át az egész család s itt lett eszközzé ismét az Isten kezében arra, hogy az egyház- község megszerveztessék s majd a válságok idején a maga harcát megharcolja. Volt idő, amikor ebben az egyházközségben olyan- viharok dúltak, amelyek az egész egyházközséget elpusztulással fenyegették, de a Papp család az édes anyának vezetése alatt hűséges maradt, nem adta fel a győzelmek reménységét. A csüggedőknek elég volt rátekinteni tisztes alakjára. Mindenki megláthatta, hogy egy hivő lélek áll előtte, aki a legnagyobb fájdalmak, csapások idején se feledte el, hogy ő a Krisztusé. Nagy csapások értek. Szépen felnövekedett fiait akkor, amikor már célhoz érték, egymásután veszítette el. Aztán elszakította a halál tőle a férjet s ő itt maradt szomorú özvegységben, de nem összetörve, hanem élő hittel, boldogan. Boldogsága akkor lett a legteljesebb, amikor egyik unokája ,mint papné, az egyháznak szolgálatára hivatott el Istentől. Részt vett nemcsak a saját egyházközségének, hanem a magyar reformátusságnak minden munkájában, minden megmozdulásában. Legutoljára a newarki szép templomban találkoztam vele. Belenéztem jóságos szemeibe s láttam, hogy tudja, hogy a cél az, hogy a mi népünk hitét jócselekedetekkel bizonyítsa meg. Sokszor bátorított s bátorítása meggyőzött arról, hogy a mi asszonyaink között nagyon sok Tha- bita van! Ma is a Thabiták, a Lídiák azok, akik a sok helyen zátonyra jutott egyházközségi és általános egyházi és emberi célokat kedvező vizekre segithetik. A magvetés ideje óta sok minden megváltozott. De a magyar reformátusnők egyházszere- tete nem változott meg. Csak arra van szükség, hogy most, a nagy veszedelmek idején; találják meg egymást s kövessék az úttörőknek, a példaadóknak nemes munkálkodását. Papp Istvánná úttörő, példaadó munkás volt! A róla való megemlékezés: legyen áldás a magyar református asszonyok munkás életére! Kalassay Sándor.
