Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-01-09 / 2. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 13 AZ ÉN FALUM. Irta: Gárdonyi Géza. A HÓPEHELY. A föld az éjjel csonttá fagyott. A nap is mintha fázott volna, nem mert kibújni a felhők közül. Csak egy tányérforma világos foltról látszott, hogy merre jár. Reggel nyolc óra felé mintha egy fehér toll- pihecske szállt volna el az ablakom előtt. Aztán egy második, harmadik fehér pehely. Aztán bő omlásnak indult nagy kavargó' pelyhekben a szürke felhők terhe: az első hó. Az ablaknál áltam és pipáztam. A kis kapu meg-megkattant. A folyosón a gyér éke sizimák sűrűn kopogtak. — Esik a hó! — kiáltozták egymásnak oda- ikünn, — kiszakadt a Jézuska dunnája! A Barcza gyerek ki is nyújtotta a kezét és elfogott egy pelyhet. Be akarta hozni a markában az iskolába. Hanem itt, hogy engem megláttak, elcsön- desültek. Szótlanul ültek a helyökre. Piros arcok, piros fülek és egymásra mosolygó szemek. Lám mindennek lehet örülni, még a hóesésnek is! Az örömük engeim is megvidámitott. Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ő lelkűk olyan, mint valami finom kis gép, amely erős .munkára nem való, de minden csekélységre megperdülnek1 a kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik a nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi mi nem is mosolygunk, és sir olyanokon, amiken mi a homlokunkat se ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. És sir, ha tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán iha 'sirás közben valami kellemesen hat rá, — akkor a könnyein át mosolyog. Ahogy végigpillantok az iskolán, látom, hogy a második pad elején még mindig üres a hely. A kis Kovács Rozi ülne ottan, a részeges Alsó-Kovács leánykája. Egy mosolygó szemű fehér egér. Ő az első a padiban. Abban a padiban ő vizsgálja meg minden reggel, hogy tiszta-e mindenkinek a keze? nincs-e pehely valakinek a haján? és hogy megirta-e mindenki otthon a feladatot? Hát ez nagy tisztesség. A minap egy délután uj szomszédot kapott. A fülébe sugdosott és nevetgélt vele. Mit tudnak sugdosni az ilyen kisleányok? mit mosolyognak? mit nevetnek? Semmiségeket. Meg kellett szólítanom. A megszólítás nem ritka ügy az iskolában; de aztán másodszor meg ne szólítsam aznap! — ezt is tudják a gyerekek. Hanem biz az én Rozimat annyira izgatta a kedves uj szomszéd, hogy másodszor is meg kellett szólítanom. Azt mondtam neki, hogy a tanítás után maradjon az iskolában. Akkor a mosolygó kék szemek aggódó kék szemekre változtak. Komoly maradt. Tanítás után ikikisértem a kapun a gyerekeket. Egyet sétáltam az udvaron. Aztán visszatértem a fogolyhoz. Ült a helyén a második padban az első helyen és félkönyékre támaszkodva aggodalmas arccal nézett ki az égre. Leültem az asztalomhoz és magam elé szólítottam. — Gyere ide. Megállt előttem és lesütötte a szemét. Nem szólok azonnal. Jobban beszél énnálam a saját szive. Oh mert az ilyen foltos ruháju kis teremtésnek is éppen olyan a szive, mint a bársonyba öltözött grófleánykáé. A gyermekarcz meg a gyermekszív. Ezt a teremtő egyenlően porcziózta szét az emberek között. Milyen finom .az arca ennek a kis paraszt- gyermeknek. Milyen nagy tiszta kék a szeme! Milyen finom vonalú az orrocskája! Milyen hullámos rajzu a kis piros ajaka! S milyen veleszületett bájos a fejének minden mozdulata! Ha véletlenül párisi házban születik, gyönyörűsége volna a szalonoknak. De haj, az emberi lélek is úgy száll a földre, mint a hópehely! A kegyetlen véletlenség ideejtette őt a részeges Alsó-Kovács hajlékába. A ruhája csak az, ami a nyáron volt: vörös-habos kénszinü karton, rékli, és szinehagyott kék szok- nyácska. Csupa folt és varrás. Cipője meg nincs is. Nem is volt soha. Nem is lesz soha. A havon is mezítláb fog futni, mint még valami öt társa. S igy nő fel hajadonná. De nekem szigorúnak kell lennem, mert a csöndesség az első törvény az iskolában. — Mit fogadtál a minap ezen a helyen? Áll előttem némán, színtelen arccal, szemét lesütöttem — Jó voltál-e ma? — kérdem megint egy perc múlva. — Nem, — relbegi halványan. — Megérdamled-e, hogy azon a helyen ülj ? — Nem, — suttogja alig hallhatóan.
