Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-03-19 / 12. szám
! AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA REFORMÁTUS ÖNTUDAT. Rovatvezető: Balogh E. István lelkész. NÉHÁNY SZÓ AZ ISTENITISZ- TELETÜNKRŐL. (Dr. C. E. Schaeffer nyomán.) Régi megállapítás az, hogy az ember “gyó- gyithatatlanul vallásos”. Ami azt jelenti, hogy természetünk szerint hajlandók vagyunk az Istent tisztelni. Ez kitörülhetetlen ösztön minden emberi szívben — épen ezért minden vallásnak a szive, a középpontja az istenitisztelet. Istenitiszteletünk az Istennek az imádása, amely által Ő neki adjuk minden tiszteletünket, minden nagyságot, jóságot, áldást és szeretetet. A mi szolgálatunk tehát az Istennek az ünneplése, vagy a gyermeknek az igazi közössége az ő mennyei Atyjával. Istenitiszteletünk lehet kétféle: magános, vagy közös. 1. A magános istenitisztelet. Minden keresztyén embernek — mindennap — kellene tartani, magános imaórát. Mindennapi szokásunkká kellene válni az Istennel való társalkodásunknak: ilyenkor kellene Ő rá hallgatnunk s ilyenkor felel Ő azokra a rejtett kérdéseinkre, amelyek a mi életünk legfontosabb problémái. Mennyi kisértést öl meg önmagában a naponként imádkozó keresztyén, azt csak az tudja igazán, aki gyakorlattá tette már életében az Istennel való állandó összeköttetést!? A kapkodó imádság alig jelent valamit számunkra, az egyszer egy héten végzett templomi imádkozás igen kevés erőt nyújt. Legjobb, ha mától kezdve megpróbáljuk a naponkénti, rendszeres imádkozást. 2. A közös, vagy templomi istenitisztelet. Minden idők minden embere ismerte a nyilvános istentiszteletet. Már Kain és Ábel bemutatta áldozatát Istennek. Ábrahám vándor utján mindenütt oltárt épített az Urnák. Az egész Ó- Testamentum nagyszerű magyarázata annak, hogy Izráel fiai, hogy imádták a Jehovát. Hosszú könyvek szólnak arról, hogy milyen volt a templom, az imádság háza. — Az Uj-Testamentum telve van imádkozó tömegekkel. Jézus maga is rendszeresen járt a zsinagógákba. Az első keresztyén egyház bölcsője a közös imádkozás volt, naponként együtt imádták az Urat, naponként együtt törték meg a kenyeret. Együtt énekeltek és imádkoztak s ez az együttes szent szolgálat kötötte őket olyan szorosan egymáshoz. És az elmúlt hosszú századokon át mindig és mindenhol közös szívvel szolgálták az Istent a keresztyének testvérközösségben, nyilvános isteni9 tiszteletekben. Az egyház az egyetlen intézmény ezen a világon, amely a nyilvános istentisztelet nagyszerű munkáját végzi. Templomaink is ebből az egyetlen célból építtettek. Lelkészeket szentelünk fel azért, hogy ezeket a nyilvános szolgálatokat vezessék. Valahányszor híveink összegyűlnek, mindig ebből a célból vannak Istenházában. Bármilyen érzés vezetett tehát minket oda, tanuljuk meg, hogy az egyetlen célja, a mi jelenlétünknek az Isten imádása. Készület nélkül nem mehetünk az Istenházába! Minden templom járónak elő kell készülni arra a szent órára, amikor Ő Istennel fog találkozni. Senkinek sem lehet értékes az istentisztelete, aki csak beszalad a templomba elméjében és lelkében világi gondolatokkal telítve, a szivének legkisebb előkészülete nélkül. Hiszen nem azért kell templomba mennünk, hogy a lelkészt meghallgassuk, vagy hogy ott jól érezzük magunkat, mégcsak nem is azért, hogy minket oktasson ott valaki, legfőképen pedig nem csupán azért, hogy ott ismerőseinket lássuk, hanem azért megyünk, hogy ott Istennel találkozzunk! Istennek kell valósággá válni a mi számunkra a templomban ! Egy bizonyos értelemben meg kell Őt látnunk ott. De az Isten lélek! A lélek pedig nem látható szemmel, nem tapintható kézzel, de a jelenléte mindenkor és minden igazán imádkozó számára érezhető. “Isten lélek és igazság, akik tehát ő imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” Először tehát igy kell ismernem, szeretnem és hinnem Őt s csak azután tudom és akarhatom imádni is Őt. Ekkor értem meg azután az Igét is: “Közelebb van Ő, mint a kéz, vagy a láb, még a lélegzetnél is közelebb van Ő!” Miért menjünk tehát az istenitiszteletre? Angol nyelven az istentiszteletet “worship”-nak nevezzük. Ebből a két szóból van összetéve: “worth” és “ship” azaz valami értékeset adni Istennek. Az ótestamentumi istentisztelet tényleg ezt jelentette, mert senki se mehetett a templomba, hogy valami áldozatra szánt állatot, vagy ajándékot ne vitt volna az Urnák. Azért áldoztak, hogy az Isten tetszését kiérdemeljék. Mi, keresztyének, nem azért megyünk elsősorban, hogy Istennek adjunk valamit! Ámbár Néki adjuk imádásunkat, szeretetünket, önmagunkat és mindenünket, aminek csak van. Mi azért tiszteljük Istent, mert az Övéi vagyunk. Az Ő képmására teremtettünk! Azért imádjuk Őt, mert ez az igazi természetünk. Ezt a természetet azonban megöldökölhetjük és ez a legborzasztóbb állapota a mi emberi életünknek, amikor önmagunkat elidegenitjük Istentől, — “Vigyázzatok és imádkozzatok.” I ¥
