Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-03-12 / 11. szám
14 Amerikai magyar reformátusok LapjA és soha jobban nem figyelmeztek. Mindössze egyszer történt a számolás ideje alatt, hogy Marci belenyúlt a tarisznyájába és kivette a birsalmát. Megnézte komoly szemmel és ugyanoly komolyan megnyalta. Aztán visszadugta a tarisznyába. Estefelé elbocsátottam a gyerekeket. Csak a két bűnös maradt ottan, meg két leányka. A két leánynak az iskolát kellett megsöpörnie. Sorrendben söprik mindennap az iskolát. A kapuban útnak eresztettem a gyerekeket s egy-két percig ott maradtam: beszélgettem Miklósnéval. Harasztot hozott az asszony a hátán az erdőről szalmazsákban. Azt kérdeztem meg, hogy mirevaló? Az asszony elmondta, hogy a haraszt ló alá kell. Nincs szalmájok. Minden héten kell ennyi a ló alá. — Hát a maguk ágyába hányszor tesznek friss szalmát? — Csak aratáskor — felelte az asszony. Aztán egy másik asszony is jött: Harmaciné, egy fiatal gazdának a felesége. Korán-hervadt arcú, feketeszemü asszony. Az is megállóit egy percre, s arra kért, hogy a kis fiát fogadjam be az iskolába. A fiúcska csak most múlt öt esztendős és hát én csak azért is megtettem kérését, mert az asszony mindig szomorú. Mért szomorú? Nem tudom. Az ura jó ember és békességben élnek. Szegényeknek se szegények. Azt mondják, hogy leány-korában valami urfélébe volt az asszonyka szerelmes, és hogy arra bánkódik. Az asszony a szomszéd vármegyéből való, jó négyóra járás ide a faluja. Lehet, hogy csak azért mondáznak igy róla, mert nem idevaló. Hát kisideig ott beszélgettem a két asszonynyal, aztán magukra hagytam őket. Mikor bemegyek a szobámba, s pipára gyújtok, akkor jut eszembe, hogy két rabom is van. Nézek az iskolába, hát ott ül a két bűnös a padlásig kavargó porban, tárt ablak, tárt ajtó között, hajadonfővel. Mind a kettő a helyén. Ülnek szótlanul, a kezüket a mellükön összefonva. Az arczukon gondolkodás és aggodalom. — Gyertek be a szobámba! Bekoczognak. Mind a kettőn a térdig érő vászontarisznya. A Marci tarisznyájában ott dudorodik még a birsalma is. Leülök egy székre. A két gyerek egy intésemre elém áll. Állanak előttem olyan arccal, mint a latrok szoktak az akasztófa alatt. — Hát Nagy Márton: te beszélj először. Nagy Márton hebegve elmondja, hogy uj irkát vett, és hogy Jancsi meglökte a tintásüveget. Azzal megáll. — Tovább. Még nincs vége. — Hén aztán ... hén aztán ... pofon . h .. vágtam ... h. — No most már beszéljen Kószó János. Kószó János valamivel nyugodtabb. Csak az orra mozog, meg a szemöldöke. Már bizonyára sokszorosan átfontolgatta az esetet, s a maga bűnét sokkal kisebbnek tudja, mint a Marciét. — Nem láttam, hogy izé.......mit csinál Marci — mondja ártatlankodva. Csak ahogy megfordultam, meglökődött. — Ha tudtad volna, hogy tinta van a kezében, meglökted volna-e? — Dehogy. — No Nagy Márton! Bűnösnek vádolod-e még Jancsit? — Nem h. — Jól tetted-e, hogy pofon vágtad? • Erre nem felelt azonnal. Egyet nyelt, aztán megint egyet nyelt. A szó nem jön. — No? Könnyező szemmel feleli: — Nem h. — Tudod-e te azt, hogy nagy bűnt cselekedtél? Tudod te azt, hogy az ember arcza a lélek virága! Aki az arczot megüti, a lelket üti meg! A lélek pedig Istenből való részünk; örökkévaló! A fiú szeméből könnyek görögnek. A szavakat aligha értette; de a hangnak is van értelme, mikor a hang a szívhez szól. — Bánod-e, hogy ezt cselekedted? — Bánom h. — Hát ha bánod, csókold meg ott, ahol megütötted. Jancsi odaforditja az arcza jobb felét. Marci bünbánattal megczuppantja. Aztán megint állnak várakozó szemmel, de most már nyugodtabban. — Haragszol-e még Jancsi Marcira? — Nem haragszok — feleli a fiú csöndesen. — De ennek most nincs tintája. Megfelezed-e vele a magad tintáját? — Meg. — Hát akkor elmehettek. Az ablakon utánok néztem. Kint a havas kocsiuton csöndesen ballagtak egymás mellett. A dombon, a keresztnél, Marci megállt. Belenyúlt könyékig a tarisznyába. Jancsi is megállt, s várakozón nézte a munkálatot. Marci előmunkálta a tarisznya aljából a nagy birsalmát, meg a bugylibicskát. Az almát kettévágta. Odanyujtotta a felét Jancsinak.
