Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-02-20 / 8. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA AZ ÉN FALUM. Irta: Gárdonyi Géza. — Egy tanító feljegyzései. — MINEK A PÉNZ? (Harmadik folytatás) — Tessék majd az asszonynak adni a pénzt, amikor elvégzem. Szombaton délutánra meg volt a fordítás. Tóth Antal odajött az ajtóm elé. Ott tisztogatta az ásóját. Már nem volt rajta sem a sárga kendő, sem a kék. De a szeme alig hogy kilátszott a szilvaszinü daganatból. — Hát megvolnék^ — mondotta a kalapját a fülére tartva. Ez azt jelenti, hogy fizessek. — Hát ne az asszonynak adjuk? Azt mondta kend, hogy az asszonynak adjam. Egyet húzott a bajuszán. Valamit akart mondani, de mégse szólt semmit: Fölvette az ásóját, csákányát a vállára. Ebben a pillanatban denevérként lebbent be az asszony a kapun. Nagykendő volt rajta. Bizonyosaim valamelyik szomszédtól kérte kölcsön. — No csakhogy itt vagy! — duhogta az ember. Azt mondtam, hogy neked fizessenek. Az asszony örömmel tartotta a tenyerét. Én is szívesen olvastam bele a négy egyforintos bankót. — Hát mit vesznek rajta? — Malaczot — felelte boldog szemmel az asszony. Nem volt disznónk, mióta összeházasodtunk. Azóta minden esztendőbe szándékoltuk, hogy veszünk egy malaczkát. Micsoda különös valami a falusi boldogság! Húsz éves korig szerelem a tárgya, azontúl disznó. Másnap délben sírva jelent meg nálunk az asszony. Egy bögre kávét kért. Beteg az ura. Nem tud enni se. — Talán megint megverték? — Meg, — felelte az asszony. S könny hullott a szeméből. — Nagyon megverték? — Három helyen beszakitották a fejét. A lába kificamodott. A bőr lejött a féloldaláról. Jaj, jaj!.... — Hát minek adta neki oda a pénzt? — Nem adtam én oda. Bezártam a ládába. De borzasztón veszekedett. Olyan volt, mint a dühös bika! — Az a jámbor ember? — Az a jámbor ember. Jámbor, ha pénze nincsen. Akkor áldott jámbor. De ha pénzt érez, nem lehet vele hinni. Egyre azon zaklatott, hogy adjak ötven krajczárt. Persze nem adtam. Gondoltam, majd lecsillapítom egy kis jó vacsorával. Elmentem a zsidóhoz, vettem neki szalonnát két garason. Megsütöttem. De -még ádázabb lett tőle. — Mért nem beszélt a lelkére, hogy ha már annyit fáradott azért a pénzért, meg kell takargatni. Az asszony legyintgetett. — Éppen azt mondta ő is, hogy az ő verejtéke, hát öt hatost el akar inni belőle. Utoljára baltát fogott rám. Bizony agyonvág, ha ki -nem ugrok az ajtón. — A kulcsot el kellett volna vinnie. — El is vitten én. De szétvágta a ládát. Most már ládám sincsen. Csak a harmadik héten kelt föl az ágyból Tóth Antal. Járt-kelt megint a kötén-yes fol-tu bekecsben. Néha bagóért ment a paphoz, néha őrletni valót vitt a malomba. Szóval megint a régi csöndes ember lett belőle. A papom is fordittatott szőlőt, de nem vele. A szőlővesszőt együtt hozattuk a pappal. Ez már márciusban volt. Kit küldjünk el a vasútra? Hát kit mást mint Szamaras Tóth Antalt. Az ő kordéján elfér az a -két nyaláb szőlővessző. Hadd keressen a nyomorult. Ötven- krajczárt Ígértünk neki a fáradságért De megmondtuk neki, hogy a pénzt az asszony kapja meg. Tóth Antal bólintott rá: — Úgyis jó. — De -csakis úgy jó Tóth Antal. Mert kend még a felső-soron lakik. — Dejszen nem iszok én többet mester uram. Megfogadtam, hogy addig nem iszok, mi-g uj bekecsem nem lesz. Akkor is csak egy pohárral iszok. A pap elmosolyodik. Kihozat egy pohár bort az embernek. — No, — azt mondja, — hát hogy addig is ne szomjazzon-... Megitta jóizüen. A vesszők ára húsz forint volt. A pénzt a vasútnál kellett lefizetni. A pap csupa aprópénzt olvasott Tóth Antalnak a markába: hatost, krajczárt. (Bizonyosan a stólapénzét.) Én két ötforintost adtam át Tóth Antalnak. — Jól eltegye. Nehogy kifújja a szél a zsebéből. (Folytatása következik)
