Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-02-13 / 7. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA AZ ÉN FALUM. Irta: Gárdonyi Géza. — Egy tanító feljegyzései. — MINEK A PÉNZ? (Második folytatás) Tóth Antal eltűnt. Nézem egy óra múlva a kertben. - Nincsen. Nézem ebéd után. Nincsen. No bizonyosan szállítani valója akadt a malomba. Nem napszámba dolgozik, hát csak hadd menjen. Délután, mikor kibocsátottam a gyerekeket az iskolából, láttam, hogy a korcsmáig szép rendben elmennek, de ott megáinak. Valami lárma van ott. Bizoinoysan részeg emberek. Egy arról jövő asszony mondja, hogy verekedés volt. Szamaras Tóth Antalt verték meg. Ki is dobták a kocsmából. No ez különös. Ez az ember se kocs- mázni, se verekedni nem szokott. A kocsmá- zásra nincs pénze. Verekedésre meg nem ilyen jámbor arccal, álmosan pislogó szemmel születnek az emberek. Az ásója, csákánya ott hevert még a kertben. A kamarába vitettem. Másnap hiába vártam Tóth Antalt. Szerdán azonban bekocogott. A feje be volt a fél szemén át kötve sárga kendővel. Dolgozott, mintha semmi se történt volna. Én se szóltam semmit. Gondoltam, ki tudja mikor ivott kedvére? Talán tíz esztendeje szomjazik, hát nem csoda, ha egyszer iszik is. Dolgozott az ember szorgalmasan. Lám, milyen a sors is: ezt az embert olyan faluba teszi, ahol nincs munka. Az emberek itt magük csinálnak mindent. Micsoda jómódú ember lenne ez, ha mindig kapna munkát! Szombaton este bekopogtat: — Tessen egy kicsit kijönni. — No mi baj ? — Hát a felével megvolnék. Értettem Adtam neki három forintot. Negyedóra nem múlt el, jött az asszony. Valahogy pénzt ne adjak az urának! Mert ez olyan ember, hogy mihelyt pénzt lát, mingyárt iszik és kártyázik.-—• Csak nem tán?-— De bizony. Legénykorában olyan volt ez, hogy elkártyázta volna a lelke üdvösségét is. — De hiszen én sohase láttam részegen. — Nem> mert nincs pénze. Ha valahová hivják, nekem szokták adni a hatost. Jaj szegény fejemnek, mi lesz ebből! Elment. No bizonyosan utoléri még az urát. Aztán elvégre is leszokott az már az italról. Ha most az egyszer ki is rúgott a hámból, másodszor csak inem teszi talán? Lenézek másnap a templom kórusáról, hogy ott van-e a Tóth Antal? Az utolsó padban szokott ülni a szegények között. Vastag hangja mindig belebrugózott az énekbe. Ma bizony üres a helye. A pap a malasztról prédikált. Nincs a faluban ember, aki értse a malaszt minémüségét. Én magam sem értettem. Ilyenkor az ember beszélget. Hozzám hajol Ádám csizmadia és kérdezi halkan: — Hallotta-e mester uram, micsoda verekedés volt reggel? — Nem.-— Nagy verekedés volt pedig. — Csak nem Tóth Antal tán? — De bizony. A legények megverték. Most is ott a vére a havon. A felesége vitte haza, reggel, kordén. — Hát ilyen ember az a Tóth Antal? — Ilyen az. De már régen nem történt vele. Kártyás. — De minek verekszik? — Ha nyer, nem verekszik, csak iszik. De ha vészit, akkor szörnyű mérges. Három napig szinét se láttam Tóth Antalnak. A negyedik napon még egy kék kendő volt keresztbe kötve a fején. Az orra dagadt volt. De azért pipázott és dolgozott. Nem állhattam meg, hogy meg ne szido- gassam: — Nem sajnálja kend azt a négy pengőt? Itt töri-vágja a földet napokotn át érte, aztán egy éjjel elszórja! Meg is verik ráadásul. Hát okos ember kend? — Dehogy vagyok okos, — feleli szomorúan. Dehogy vagyok én okos. — No ugye maga is látja már. — Persze, hogy látom. De az a baj tanító uram, hogy nem az alsó soron lakok én, az a baj. — Mért volna az baj? Nem értem. — Azért mester uram, mert a kocsma a felső soron van. Aztán ha pénz van a zsebemben, behúz. Behúz. Egyet nyomott az ásón és kivetette a földet. Aztán folytatta: (Folytatása következik)
