Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1931 (32. évfolyam, 33-48. szám)
1931-08-22 / 34. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A KÁLVINISTA KENYÉR. Irta: Szentkuti Károly. (Ötödik folytatás) Az bosszantotta a fülüket, hogy olyan sokszor s oly kegyetlen módon ránczigálják a pápisták a harangot. Nem is lett ennek jó vége; mert a kisebb harang megrepedt. Valóságosan kettérepedt, mintha nem is a harang nyelve, hanem valami nehéz kalapácsütés érte volna. Azzal többé harangozni nem lehet. Már most vasárnap hirtelenében nem tudja az ember: melyik az első, a második, melyik a harmadik harangszó. No de még ebben a rosszban is van jó: vigyáz az ember, jobban mint azelőtt és hamarább bemegy a templomba. Hej de nemsokára más baj is akadt. Istenem! a másik, a nagyobb harang is megrepedt! Szégyenében-e vagy bánatában? Inkább talán gonosz ember keze által( mert a megrepedt darab le is esett, mintha nehéz fejszével csapták volna agyon. Az a remek hangú harang) melyre “Anno 1658” volt öntve, a melynek nem volt párja ezen a vidéken. Nem ad többé hangot. A pápisták keze alatt némult el. Fejszével ölték meg. Van-e lelke, a ki ilyet mert cselekedni?! Venni kell újakat, a két repedthez majd összegyűl ennyi pénz. De addig hová lesznek harang nélkül? A tiszteletes azt találta ki, hogy a harangozó egy jókora csengetyüvel adjon jelt utczán- ként a templomi órákon. Istenem, Istenem, milyen siralmas ez! A két pompás harang zúgása helyett ez a csengetyü csilingelés! Hol a mi két remek harangunk, aminek párja nem volt messze földön? Lám, lám, hogy megalázza Isten a kevélyeket. Bezzeg jó most a csengetyü is! Hogy csufolódnak a pápisták! A botos ispán, mikor látja a harangozót az utczán a csengetyüvel, mindenek hallatára csufondárosan odakiált: — No, rázod már a kolompot, hivod már a barmokat a csordára? És ezt el kell szenvedni, nem lehet érte panaszt emelni. Nincs, a ki meghallgassa, egyedül a jó Isten! No csak hadd csufolódjék. Nem sokáig tart már. Elment már a tiszteletes a kurátorral Győrbe, a két repedt haranggal és az összegyűlt 150 rénes forinttal. Majd öntetnek újakat. De útközben hallották, hogy Péren, a plébánosnál eladó harangok vannak. Egy kis kitérést tettek oda. A plébános egy pajtába vezette őket. A két öreg megdöbbent az ott látottakra. Azt hitték, hogy egy vagy két harang lesz itt eladó, a mi helyett a péri pápista atyafiak újat csináltattak. És ime 24 harang hever itt! Honnan ez a sok kincs egy rakáson? Llgy-e, itt lehet válogatni? szólt a plébános gúnyosan. És olcsón is juthatnak hozzá kegyelmetek. Ihol ni, ezt p. o. megkaphatják 19 forintért — s egy kisebb fajtájú harangra mutatott. Szentgyörgyi oda tekintett s leolvasta a felírását: “A Téthi Aug. conf. eccl. ao. 1690”. — Tehát ez a téthi lutheránus atyafiak harangja volt? kérdé Szentgyörgyi. — Volt ez már sok helyen — felelt a plébános. Először csakugyan a téthi lutheránusoké volt. Azaz, hogy azok csak bitorolták; mert tudnivaló, hogy minden templom és harang tulajdonkép a római katholika anyaszentegyházé volt eredetileg s méltó hogy visszavétessék a bitorlóktól. Aztán megvették innen a főpéciek. Azoktól természetesen visszakerült megint ide s megvették másodszor a mező őrsiek... de megint itt van. Kegyelmeteknek is 19 forintért adom. Ámbátor drágábban kellene; mert ha megveszik, tudom, többé már nem kerül ide vissza, hanem Tatára, mert a kegyelmetek földesura a tatai gróf. Most már tudta a két öreg, honnan származott ide a tömérdek kincs: a győrmegyei kálvinisták és lutheránusok elkobzott harangjait itt hordotta össze a földesur, a győri püspök. Az öreg tiszteletes elkeseredve szólt a kurátorhoz. — Gyerünk innét. Vétek volna ezekből venni. A plébánost nem hozta ki sodrából a kemény megjegyzés még inkább jobban mosolyogva szólt: — Kegyelmeteknek, Kálvinusoknak mindég nagy hibájuk a szőrszálhasogatás. Nem praktikusok. Lássák ezt a harangot olcsón megvehetnék, de nem veszik meg; mert hát másé volt. S csináltatnak Győrött drága pénzen, a mit kegyelmetektől is szintén elvesznek. Hát ha már úgy is elveszik: miért nem vásárolnak legalább olcsón, 19 helyett miért adnak 190 forintot? Ilyen a kálvinista bölcseség! Szentgyörgyi tiszteletes pedig még jobban elkeseredett e kevély és gonosz beszédre, nem is köszönt, csak mentében szólt vissza a plébánosnak : (Folytatása következik) T
