Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1931 (32. évfolyam, 33-48. szám)
1931-08-15 / 33. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 13 A KÁLVINISTA KENYÉR Irta: Szentkuti Károly. (Negyedik folytatás! Az epe egészen elfutotta Mártont, megragadta a botos ispán kezét. — Hadd el, labancz, nem értesz hozzá, ész kell ahhoz! S odább lökte a botos ispánt. — Hát megmertél lökni, kutya paraszt — pattant föl az ispán — engem, nemes Cső Pétert? a gróf emberét? — Nemes ide, nemes oda, itt én vagyok az ur. És átnyalábolta az ispánt, hogy aládobja az ablakon, ha a nagy zajra utána tódult emberek meg nem mentik a bizonyos haláltól. Mikor szabadon érezte magát s leért a toronyból, megállt az összecsődült nép előtt s dühösen kiáltozva elkezdé: — Hallják kendtek, a méltóságos gróf és a plébános ur azt parancsolják, hogy minden este, délben és hajnalkor harangozás legyen úgy, mint dukál becsületes körösztény katholikusok között. Mivel senki sem vállalkozott a harangozásra, ezt a kódorgót pedig (Mártont értette) nem találtuk: én magam harangoztam. De ez a bestia megakadályozott abban, még meg mert lökni! Ezt megkesérülöd, kutya!... kendtek is ... Most csak annyit mondok: ne kívánják kendtek, hogy többet ide jöjjek, hanem gondoskodjanak a részünkre való harangozásról. Azzal ellökdösve utjából a gyermek- és asszonynépet, mérgesen eltávozott. A mint haza ért, két hajdút küldött, hogy Mártont tüstént fogják meg s tegyék kalodába. A szegény kurucz estétől reggelig ott volt berekesztve a biró háza elé kitett faalkotmányba, a mit kalodának hittak) — beszoritot nyakkal s kezekkel, a földön elnyúlva. S hallotta, a mint hajnalban harangoznak, rettenetes módon rángatja valaki azt a harangot s dörmögött magában: — Nem is való nektek tisztességes harangszó, csak ilyen csilingelés. Aztán, hogy megvirradt, szép reggel lett: hallotta a reggeli könyörgésre hivó harangszót, a szokott szép tempóban. Ki huzza azt? így nem tud harangozni kivüle senki... Áldja meg az Isten, a ki huzza! Templomba sereglett a nép. Máskor is elmentek szorgalmasan a reggeli könyörgésekre. Valamennyi onnan indult ki a mezei munkára, kapáját, kaszáját odatámasztva a templom falához. Kijövet ki-ki fölvette a magáét s -úgy mentek ki a határba. Gyönyörűség volt látni ezt a templom-falhoz támasztott 2—300 kapát kaszát. Ezek a külső bizonyságok arról, hogy belül ugyanannyi munkás ad hálát Istennek s kéri áldását, mielőtt dologba kezdene. Ma nem voltak ott a kapák, de annál több ember. Ma szántani mennek a plébánosnak. És elterjedt hire a többi veszedelemnek is. Érezték, hogy ma valami szokatlan dolognak kell történni s mindnyájan a templomba mentek, mint valami sátoros nagy ünnepen. Még az ének sem volt közönséges. Az uj rektor, ki épen e héten jött Debreczenből, Dobozi Mátyás, a 46-ik zsoltárt kezdte: “Az Isten a mi reménységünk. Midőn reánk tör ellenségünk.” Hát nem törtek-e reánk csakugyan! Imádságot is gyönyörűt mondott az öreg tisz- teletes. Könyörgött, hogy Isten ne engedje elnyomatni az ekklézsiát, oltalmazza a háborúságok között, adjon a szivekbe erőnek lelkét, hogy elszenvedhessék az ostofozást. Könyörgés után felhívta a népet, hogy maradjanak bent a templomban. Aztán előadta a lelki atya a nagy fenyegető veszedelmet, amelyből' csak vallásuk árán szabadulhatnának. — Hát válasszatok: vagy elhagyjátok régi hiteteket s akkor világ szerint jó dolgotok lesz; vagy megmaradtok vallásunk mellett s akkor keserves napokat láttok s ki tudja: miféle ostorokat mérnek reátok. Válasszatok. Rám ne tekintsetek. Én öreg és szegény ember vagyok ugyan, de Isten azért rólam — hiszem — gondot visel. Csak magatokra gondoljatok. Válasszatok. Az öreg kurátor szólalt fel: — Választottunk. Megtartjuk hitünket, ha akármi történik is velünk. Megteszünk mindent, odaadjuk mindenünket, a mink van, csak vallásunkat nem. Szenvedjük a háborúságokat úgy, mint mások s mikor már nem lesz egyebünk, mint a mezitelen testünk és árva lelkünk: úgy teszünk, mint más atyánkfiái: elmegyünk oda, a hol nem bántanak bennünket vallásunkért. -Isten minket úgy segéljen! s föltartott jobb keze után száz és száz kar nyúlt föl s mondá utána a szent esküt: Isten minket úgy segéljen! — Segéljen Isten ő felsége benneteket s adjon erőt, hogy zúgolódás nélkül hordozhassátok a rátok bocsátott keresztet; — rebegé a meghatott lelkész s áldólag terjesztő ki kezeit a gyülekezetre. A szétoszló nép, a mint a főutczára ért, láthatta a rá várakozó megpróbáltatás első jelét: a kalodába rekesztett Nagy Mártonról épen akkor emelték le a nehéz nyaktilót s fektették a deresre. Két hajdú vágta kétfelül irgalmatlanul. Úgy akarta az ispán, hogy épen akkor történjék ez, mikor legtöbben látják, -hadd borzadjanak meg.
