Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-03-22 / 12. szám
5-ik oldal 12-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Megújult élet. Elbeszélés: Irta Takaró Gézáné. Óh egymást hányszor félreértjük, Szeretteinket hányszor sértjük, Bár szivünk éppen nem akarja. Mi is talán vérzünk a sebben, Nekünk is fáj, még élesebben, De büszkeségünk be nem vallja. (Gyulai Pál.) III. Milyen megdöbbentően tragikus, hogy az Isten által adott nagy alkalmakat a gyermeki hálás szeretet gyakorlására, csak akkor vesszük észre, amikor azok már visszahozhatatlanul elmúltak. Milyen mérhetetlenül fájó, hogy rendesen csak akkor ébredünk mulasztásaink tudatára, amikor már késő. És milyen végtelenül szomorú, hogy életünk igazi nagy értékeit csak akkor ismerjük fel, amikor már elveszítettük őket. Évi is csak most tanulta meg igazán értékelni és szeretni azt a halvány arcú szelíd asszonyt, az ő önmegtagadó, hős- lelkü édesanyját, aki szivének minden dobbanását vérének minden meleg csepp- jét és agyának minden gondolatát ő reá áldozta. Ő reá a méltatlanra. Az érde- metlenre. És amint gyermekkori emlékeinek ködéből mind tündöklőbben lépett elő édesanyja glóriás alakja, Évit csak egyre könyörtelenebből vádolta egy benső titokzatos hang: “Mit adtál Te a sok álmatlan, átvirrasztott éjszakáért? Mit adtál a sok törődésért, fáradtságért? Mit adtál a köny- nyes verítékkel kiharcolt kenyérért? Mit adtál Te annak az érted remegő, aggódó, vergődő árva szivnek? Évi önmagától megborzadva próbált menekülni a feleletek elől. Lelkén átvi- harzott a letűnt esztendők sok kínzó emléke. Alig űzte el magától az egyiket, máris elfoglalta a helyét a másik. Látta önmagát újra, amint éjsza- káról-éjszakára ott virraszt betegágya mellett kifogyhatatlan türelemmel az édesanyja. Remegve figyeli minden mozdulását, lágyan simogatja forró homlokát. Aztán gyöngéd óvatos mozdulattal nyújtja feléje az orvosságot. És akkor ő hirtelen dacos fellobbanással kiüti édesanyja kezéből az üveget. Végig él most újra mindent. Látja, amint meggörnyedve térdel az ágya mellett az a fáradt halvány asszony. Összeszedegeti az apró üvegdarabokat. Kezét megvérzi, de azért zokszó nélkül kezdi mosni, dörzsölni a szőnyegen támadt nagy barna foltot. Most is látszanak még halványan a körvonalai. Óh hogy szerette volna most felemelni és forrón magához ölelni azt a roskadt, sápadt asszonyt! Óh hogy szerette volna összecsókolni azt a jóságos, drága, vérző kezet! Aztán látja önmagát, amint egy szép ragyogó tavaszi délutánon társaival vígan szökdécselve jön haza az iskolából. Az egyik utcasarkon feltűnik édesanyja alakja. Bevásárló tarsolyai színig telve. Súlyúk alatt kissé meghajolva lassan, fáradtan lépeget. Most hirtelen egy pillanatra összevillan a tekintetük. De a kis lány félrekapja a fejét és gyorsan befordul egy mellékutcába. Társai előtt nem akart találkozni az édesanyjával. Restelte szürkülő haját, kopott, viseltes kabátkáját. Évit ezért nem érte bántódás vagy szemrehányás. De hetekig mély, hangtalan, nagy bánat ült a jó asszony szemében. Óh hogy a szivébe nyilalott most ez a kép! Óh hogy szeretett volna jóvá tenni mindent! Óh hogy szeretett volna odafutni és leborulni az előtt a mártír asz- szony előtt, akinek ő öntudatlanul is olyan tengernyi fájdalmat okozott. Mikor Évi a keserű önvádtól agyongyötrődve már sírni sem tudott, sokszor égő, könny télén szemekkel ült édesanyja fényképe előtt és amint hosszan nézte- nézte azt a szelíden fájdalmasan mosolygó arcot, azon tépelődött, hogy hogy is lehetett ő valaha háládatlan és gyöngéd- telen ez iránt az áldott szivü, gazdag nagy lélek iránt, akinek ő talán soha, még az árnyékában sem léphet. Olyan olthatatlan nagy sóvárgás fogta el az édesanyja után, és úgy vágyott a közelében lenni, hogy nap-nap után, szélben, fagyban, hóviharban kijárt a hófödte csendes temetőbe. Reménytelen zokogással görcsösen ölelte magához sokszor az árva, fekete fakeresztet, mintha csak attól várt volna oltalmat és vigasztalást. Most is ott állt a sirhant mellett, már órák óta. Lassan egészen bealkonyodott. Évi indulni próbált hazafelé. De valami különös, szokatlan zsibbadás vett erőt rajta. A lábai mintha a földbe gyökeresedtek volna. Ólomsullyal húzták lefelé. Ijedten tett előre nehány lépést, de halálos fáradtságot érzett és homlokát hideg veríték verte ki. Erőtlenül roskadt egy korhadt fatörzsre. Ott nyomta el az álom. (Folytatása következik.) SZOMBATI ISKOLA Rovatvezető | * 1 W. 1 £ •*! * Hunyady László lelkész. FŐBB MAGYAR REFORMÁTOROK Mélius Péter. A kolozsvári zsinat határozata után a Gyulafehérváron tartott országgyűlés (1558) nyíltan a reformátusok ellen foglalt állást. E váltságos időben a kálvinizmus élére Debrecenben egy vasjellemü, nagy tudományit és páratlanul munkás férfiú került: Mélius, vagy magyarul Juhász Péter. Witten- bergben tanult s innen hivta meg Enyingi Török János (Bálint fia) akaratjával Debrecen városa lelkészéül 1558-ban. Mélius nemcsak az értelmiség és nemességet, hanem a lutheri elvek akkori su- perintendensét Dávid Ferencet is megnyerte a kálvinizmus számára. A nagyváradi értekezleten Dáviddal együtt Írásba foglalta az első hazai református hitiratot “Az úrvacsora igazi értelméről", mely szerint az Ur testét nem szájjal, hanem szívvel, azaz lelkileg veszik magukhoz a hívek. Mélius lelkész társaival elkészítette a debreceni hitvallást, melyet előbb az Eger-vidéki, majd a tiszamenti és erdélyi reformátusok is elfogadtak. Mélius és Dávid hatása alatt Erdély főrendéi, sőt János Zsigmond is a ref. hithez csatlakoztak. E terjeszkedés miatt történt aztán meg a szakadás a lutheránus és a református felfogást valló egyházak közt és hosszas viták után a tordai országgyűlés 1564-ben törvénybe iktatta a reformátusok vallás szabadságát, ezzel a szakadás a két prot. felekezet közt ténnyé vált. VASÁRNAPI ISKOLAI LECKE. 13-ik. 1930. Március. ISMÉTLÉS. A karácsony szent hozsannájából kibontakozik egy gyermek alakja. Ő a világ öröme és boldogsága. A gyermekkor örömei és megkísérlései után kilép a világ elé a Fiú, aki adatott nekünk. Uralmat bizott rá az Isten, az Ő uralmát a földön. De ez az uralom a szolgálat uralma, “aki a legnagyobb aka rlenni közüle- tek, legyen mindeneknek szolgája.” Szolgálta is a világot cselekedeteivel, melyeknek csodálatossága magával ragadta az embereket; ragyogott a világ előtt, mint csillagfémy a sötét éjszakában. Tanácsával bekopogtatott a fáradt, megtört emberi szivekbe, melyek a föld porában vergődtek, hogy felemelje őket. Kezében isteni hatalom volt, mellyel érettünk küzd állandóan, most is és mindöröké, hogy nekünk és a világnak adja a legnagyobb ajándékot, a békességet. Arany ige: Mert egy gyermrek születik nekünk, fiú adatik nékünk és az uralom az ő vállán lészen és hivják nevét csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének 1” Isa. 9:6. Kérdések: Mit bizott rá Isten? Hogyan uralkodott a világ felett? Szeretetét hogyan mutatta meg a világnak? Szeret-e Krisztus minden embert ? Munkája véget ért-e már? Érettünk küzd-e Jézus? Mi dolgozunk-e Ő érte? Munkánkért, szeretetünkért mit ad Jézus ajándékba ? Tanulság: Isten szeretet. Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket!
