Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-09-27 / 39. szám
VOL. XXX], ÉVFOLYAM. PITTSBURGH, PA. SEPTEMBER 27, 1930. No. 39. SZÁM. AMERIKAI MAGYAR Reformátusok 'LJ!! AMERICAN HUNGARIAN PRESBYTERIAN AND REFORMED CHURCH PAPER. A lapra vonatkozó minden közlemény és előfizetés a felelős szerkesztőhöz küldendő ezen a címen: Rev. J. Melegh, 134-8th Ave., McKeesport, Pa. Telefon: 22742 McKeesport. MONDAT PRÉDIKÁCIÓK. Miért menj templomba ? Az amerikai magyarnak kétszeres kötelessége az. hogy ne hanyagolja el Isten házának látogatását, mert az amerikai magyar templomok, bármely felekesethes tartozzanak is azok, kettős cél szolgálatában állanak. Első sorban az Isten dicsőségét, másodsorban fajunk erősségét.. Mi nemcsak keresztyének, hanem magyarok is vagyunk. Mint keresztyéneknek. Istenfélő Isteil- fiaknak természetes kötelességünk a tem- plomlátogatás. Istennek, a mi mennyei Atyánknak háza az. Annak az Atyának, aki a legtöbb jót tette s teszi állandóan velünk. Micsoda fin lenne az, aki szándékosan. tudatosan, nyíltan akarva kerüli el atyjának hajlékátf Ha méltó az ítéletre az a fiú, aki meggyülölte a szülei otthont: kétszeresen méltó Ítéletre az, aki a menyit yci Atyának házát kerüli el, Mint magyaroknak, megint csak az a legfőbb kötelességünk, hogy teljes sziv- vel, egész lélekkel támogassuk a templomot, mert magyar voltunknak viszont, a templom a legerősebb támogatója. Különösen mi, magyar reformátusok első sorban szeretünk dicsekedni azzal, hogy mi -voltunk s mi -vagyunk az igazi nemzetfenntartó erő, a magyarságnak, mint fainak, legerősebb megtestesítői. Nos. ha ez nemcsak puszta szó a mi ajkainkon: az elméletet cselekedettel kell megerősítenünk. A legszebb elmélet sem ér semmit, ha a gyakorlati életben nem válik valósággá. Aki nem jár a templomba: ne dicsekedjék se kcrcsstycnségével, se magyarságával. MENJ TEMPLOMBA! Fliedner Tódor, a hires diakonissza-lelkész önvizsgálati könyvet is vezetett, melyben minden este föltette a kérdést: “Háládatos voltam-e a mai napon?” Ö szokta mondani : “Minél többért adunk hálát, annál több lesz megköszönni valónk.” Közli: Nagy Ferencz lelkész. Az udvariasság — — A legjobb hirdetés akármelyik üzletnek. —,Csupán egyik érezhető és külső jele egy megbízható embernek. — A sima íényezet az úriember karakterén. — Az a páratlan orvosság, amely a társalgást kellemessé s az életet üdvössé teszi. A megbocsátás. Megbocsát ni, elengedni, elnézni embertársaink sértését, rosszindulatát — nem könnyű dolog. De amilyen nehéz, amilyen fájó. épen olyan dicső és felséges. Azt a puha lelki nyugalmat, békés csendet. simító érzést, melyet keblünk érez, tapasztal, miután képesek voltunk annyi ellenálló lelkierőt össze gyűjtögetni magunkban. hogy ne bosszuljuk meg az ellenünk elkövetett rosszat — a világ összes kincséért sem adnák oda. Boldog ember az, akinek ilyen kincsei vannak! Gyakran hallottam már ilyen kijelentéseket, jól, nyomatékosan hangsúlyozva: “Nem köszönök neki s nem is fogadom az ő köszönését sem, mert csúnyán elbánt velem. . . Nem bocsátók meg neki, mert ártatlanul megsértett... Amíg élek, többet jóba nem leszek vele. ...” Ugy-e, szelíd olvasó, te is hallottál, már ilyen vagy éhez hasonló kifejezéseket? Nost mi a te véleményed, mit gondolsz, melyik fél a nagyobb bűnös, melyiknek van égetőbb szüksége a megbocsátásraj Nekünk magyaroknak van egy nagyon rut szokásunk, még pedig az. hogy nagyon ritkán látjuk be hibáinkat és kérünk bocsánatot, vagy vagyunk hajlandók megbocsátani, Csökönyösen kitartunk, hajlit- hatatlanok s törhetetlenek leszünk, nem engedünk semmi áron sem a mi "igazunkból". S ha véletlenül valóban igazunk -van, nincs Istennek az az embere, aki képes volna beláttatni velünk, hogy az okosabb enged, vagy hogy ki-vetkőztes- sen bennünket nyakas konokságunkból. Ha pedig egyáltalán nincs igazunk és magunk is beismerjük ezt, akkor még annál inkább, még azért sem hátrálunk egy tapodtat sem. . . Olyankor már csak az érzékeny hiúságunknak vagy büszkeségünknek esetleges megsértése, megaláztatása tart -Assza bennünket az egyedül férfias dologtól: a bocsánatkéréstől vagy bocsánatadástól. Szinte láthatóan s érezhetően ránk-ránk mosolyog olyankor a mi szunyadó lelkiismeretünk és mintha szelíd, sajnáló hangom megszólalna: Óh te balgatag ember! ■ Úgy a családi, mint a nemzeti s nemzetközi élet békéjét mindig a megbocsátás termtette meg és biztosította. Úgyszintén minden civakodásnak, heves összeszó- lalkozásnak s véres háborúnak a meg-nem bocsátás volt az oka. Verekedni csakis kettőnek vagy többnek lehet. Még egyet magában sohasem láttunk harcolni, még veszekedni sem. Ha az egyik fél nem rótta fel a gonoszt, nem gerjedt haragra s ha mindent elfedezett, mindent eltűrt, mondom, ha azonnal és állandóan megbocsátott: a másik, ha akármennyire is akart -volna, nem -volt képes verekedni, — mert nem -volt kivel. A kicsiny, alacsony színvonalon átló ember senkinek sem bocsát meg, akár kérnek tőle bocsánatot, akár nem. Az átlagos, a közönséges ember már valamennyivel magasabb fokon foglal állást. Ö kész megbocsátani. de csak annak, aki neki is megbocsát, aki az ő sértését is elengedi, elnézi. Azonban sok esetben nem őszinte, nem teljes megbocsátás ez az ő részéről, hanem csak szükségszerű, erőltetett eltűrés. Valamilyen érdeke megkívánja, hogy ideiglenesen, felületesen mutassa, hogy megbocsátott, elásta a harci bárdot. A nagy. gerinces, jcllcmcs ember pedig megbocsát mindenkinek és mindig, ö megfordítja a másik arcát s megteszi a másik mérföld es utat is, ha megkivántatik. Nevezzék. csúfolják bár gyávának, bátortalannak. ő nem fizeti vjssza a rosszat rosz- szal, hanem még a szomorú, kínos keresztről, a rája dobált kemény, éles kövek alul
