Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-04-26 / 17. szám
2-ik oldal. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 17-i'k szám. kön több mint hétszázezer magyar ember pusztult el, pihen északtól délig, kelettől nyugatig, jeltelen sírokban... És a hadirokkantaknak száma még annál is nagyobb. . . Hozzájárulnak még a menekültek, az elszakított területekről. Bizony, mindezek által nagyon de nagyon megváltozott a régi Magyarország vagy közelebbről a régi Debrecen képe is. ...Kedvtelen dolgokat emlegettem. Tudom, hogy bizonyos meghatottság vesz majd erőt az érkező vendégeken, ha városunk határába lépnek. Nem baj. Ne sajnálják. Sőt annál nemesebb vonzalom mai közelítsenek felénk. És mi is annál áhitatosabb érzéssel várakozunk reájok. Nem baj, még ha könnyünk csordul is a találkozásnál. Isten ezeket a könnyeket örömkönnyekké varázsolja! Uray Sándor, debreceni ref. lelkész. Presbiter a templomban. — Esen a címen második közlemény. — (M.) Reámutattam már arra, hogy a presbiternek a templomban legelső sorban is ott kell lennie, másodsorban pedig úgy kell szerepelnie, mint a házigazdának. Gondoskodnia kell arról, hogy a templomba érkezők ne érezzék magukat idegenül, hanem lássák meg, hogy vannak ott, akik várnak reája, akik szívesen fogadják, helyükre vezetik, vagy helyet készítenek számára, stb. Ezeknek a kötelességeknek teljesítése körül bizony, meglehetősen sok a kivánni való. Presbitereink azonban annál buzgóbbak egy másik kötelesség teljesítése terén. Nem mindenütt, de a legtöbb helyen szokás az, hogy a perselyt a presbiterek szedik. Vannak egyházak, ahol igen helyes érzékkel ezt a munkát az if jakkal végeztetik el, hogy igy annál több tevékeny részt biztosítsanak a templomban az ifjúságnak. Ám ez egészen kivételes berendezkedés, bár nem lehetne eléggé hangsúlyozni, hogy nagyon helyes berendezkedés. Általában véve a presbiterek szokták ezt végezni. A perselyszedés elméletileg nem valami dicséretes szokás. Otthon nem is találkozunk azzal sehol sem. Hiszen az adakozás az Istentiszteletnek egyik alkotó része s a buzgó egyháztagot a persely külön kollektálásával nem kell figyelmeztetni arra, hogy az adakozás mezején is tegye meg a magáét. A buzgó egyháztag a templomajtóban kitett persely révén éppen úgy meghozza a maga áldozatát, mint ha ájtatoskodása közben kell az adományért zsebébe nyúlnia. Ámde a külön perselyszedés általános amerikai szokás, amelyet mi is átvettünk s tudomásom szerint alig van egy pár egyházunk, ahol a perselyt nem szedik külön, hanem csak a templomajtóban kitett perselyláda révén nyújtanak alkalmat a híveknek az adakozásra. Presbitereink a perselyszedést a kellő komolysággal, figyelemmel, csöndben végezik el s amikor elvégezték, a legtöbb helyen az Urasztalára helyezik az adományokat, amikére a lelkész az Isten- tisztelet során áldást kér az Egek Urától. Természetesen, ekkor még nincsen a persely megolvasva. Ezzel megvárják az Istentisztelet végét, — ahol t. i. türelmesen megvárják azt. Megtörténik azonban sokszor, hogy az ének még el sem hangzott s már megcsörren a perselykosár a pénzt-számláló presbyterek kezében. Ha t. i. az éneklés alatt már kiment a gyülekezet s még egy-két sor van hátra a záró énekből: presbyter testvéreink bizony sokszor nem várják be annak az elhangzását, hanem hozáfognak a persely meg- olvasásához. Ilyenkor aztán együtt szól az ének és a nickelek csengése!. . . Hogy mennyire visszatetsző ez, arról beszélni is fölösleges. Bizonyos, hogy a perselypénzt meg kell olvasni, de sohase történjen ez addig, amig az Istentisztelet teljesen be nem végződött! Sőt ne történjen a templomban sem. Van a templomnak arra alkalmas helyisége: vigyék ki oda a perselyt és olvassák meg ott. Lehet, hogy ez a felfogás egy kis álszeméremre mutat, de e sorok írója mégis úgy érzi, hogy ennek igy kellene lennie. Kevés helyen van szokásban, de mégis megtörténik, hogy a presbyterek a templomban külön helyet foglalnak el. A templomban mindnyájan egyformák vagyunk és nincsen különbség közöttünk. Mégis, van abban valami szép és tiszteletreméltó, hogy ha az egyház kormányzására választott presbyterek számára külön tisztelethely van fenntartva. Az ilyen elhelyezkedés nemcsak azt fejezi ki, hogy a gyülekezet megbecsüli választott elöljáróit, de egyben buzdítást, lelkesítést is jelent a presbyterek részére. Ilyen az emberi természet. Ha érzi az ember, hogy munkájával szemben meg van az elismerés s meg van annak külső kifejezése is: rendesen buzgóbban tölti be hivatását. Annál jobban megérzi és átérzi, hogy ő “választott férfiú”, akire megkülönböztetett kötelességek teljesítése vár. A presbyterek tiszte az is, hogy a templomi jórendre egyébként is felügyeljenek. Bizony, megtörténik, hogy az ifjak vagy a gyermekek között némelyik megfeledkezik magáról s ez a megfeledkezés talán hangosabb beszéd, suttogás, vagy esetleg más zajcsinálás formájában jut kifejezésre. Van olyan gyermek is, akinél ez a rossz szokás szinte állandósul s lép- ten-nyomon jelentkezik. Kisérjék figyelemmel a presbyterek az ilyesmit s természetesen nem ott, az istentisztelet alatt, hanem alkalmas időben intsék és figyelmeztessék a rendetlenkedőket. Ne mondják, hogy ez a lelkész feladata. Természetes, hogy a lelkésznek is feladata, de a presbytereknek is kötelessége. Egy tőik jövő szó, intés vagy figyelmeztette* sokszor talán még hatásosabb, mintha a lelkésztől jönne az, mert a gyermek megérzi, hogy ime, nemcsak a lelkész kiséri őt figyelemmel, hanem figyelemmel kiséri a gyülekezet is. Magától értetődő azonban, hogy ennek a figyelmeztetésnek vagy éppen dorgálásnak mindig szeretettel kell megtörténnie. Igyekezzenek a presbyterek ilyenformán tölteni be hivatásukat a templomban is, és sohase feledjék el, hogy az ő működésűknek egyik legszebb, legdrágább munkatere éppen a templom, az Istentisztelet. A békesség érdekében. Nem akartunk az eseményeknek elébe vágni s éppen azért mindeddig nem szó- lottunk semmit sem arról az értekezletről, amelyet f. évi Január hó 29-én különböző denominációkhoz tartozó lelkészek tartottak Ligonierben s amelynek célja volt, hogy békességet teremtsen soraink között. Az értekezleten részt vettek Borsos István, Daróczy Sándor, ifj. Dókus Gábor, id. Kalassay Sándor, Borsy-Kerekes György, Kovács Andor, Laky Zsigmond, Melegh Gyula, Dr. Nánássy Lajos, Dr. Takaró Géza, Dr. Tóth Sándor, Ujlaky Ferenc, Varga Lajos és Vincze Károly lelkészek. Mint vendégek jelen voltak a Ref. Egyesület Vezértestületének tagjai, név- szerint Kövér Sándor, Kováchy M. György, Molnár István, Monoky István, Köteles István, Turfa Sándor, Kovács Gusztáv, továbbá Dezső János, Valkó János, Kende Géza és Himler Márton urak. Az értekezlet Dr. Nánássy Lajos elnöklete alatt folyt le, s mint jegyző, Dr. Tóth Sándor szerepelt. Mellőzve az értekezlet összejövetelének külső körülményeit, az eszmecsere tulaj- donképeni anyagát az az előterjesztés képezte, amelyet Dr. Nánássy Lajos tárt a konerencia elé. Ez előterjesztés szerint Dr. Nánássy és Dr. Tóth Sándor megbeszéléseket folytattak Dr. Schaeffer és Dr. Richards urakkal, a Reformed Church in the U. S. vezető embereivel egy magyar egyház
