Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-01-04 / 1. szám
2-ik oldal. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 1-ső szám. jen, s minden év után az erősödés jele maradjon vissza lelkén, mint a fán az évi gyűrűk. A malomkövek csak finomabbra őrölhetik, de meg nem semmisíthetik. Szeretete, reménysége, türelme, nagylelkűsége mindig szembetűnőbb. Úgy gondolkozik a nehéz órákban, mint Anaxarchus, a vértanú, akit mikor kegyetlen korbáccsal vertek, igy szólt: “Csak Anaxarchus porhüvelyét veritek, őt magát nem érinthetitek.” íme a nyitott ajtó. Újabb alkalom, hogy életünket szebbé, jobbá, tartalmasabbá, hasznosabbá tegyük, —- mindeneket összefoglalva: hogy őt, aki az ajtót megnyitotta, kövessük. Egyszer megkérdezték Thorwaldsentől, a hires dán szobrásztól, hogy melyik a legnagyobb alkotása. Azt felelte: “A következő.” Ez a folyton jobbra törekvése eredményezte végre világhírű Krisztus szobrát. Arra kell törekednünk, hogy kiábrázoltassék bennünk mindinkább a Krisztus. Ennél hasznosabban nem tölthetjük el az uj évet. Magyar testvérek, olvasók! Vegyük a szivünkre ünnepélyes komolysággal az ó-év, uj-év kapuján való átmeneteit. Ezzel az elkövetkező napok és hónapok soha többé vissza nem térnek, ha egyszer elsiklottak tőlünk. Régen szokás volt, hogy a halott koporsójába egy homokórát tettek; ezzel jelezték, hogy az illető ideje lejárt. Elég haszontalan eljárás volt. Helyesebb volna ezt az órát az élők kezébe adni, hogy a megállás nélkül lesikló homokszemek állandóan figyelmeztessenek lefutó perceinkre .. . Akkor aztán az ut végén is, midőn az utolsó ajtót akarja örökre ránk zárni a halál, meghalljuk a Szent, az Igaz szavát : “Imé adtam elődbe nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat . . .” Nyilvános rendes tanár a magyar nyelv, irodalom és történelem magyar nyelvű tanítására a lancasteri FRANKLIN és MARSHALL KOLLÉGIUMBAN. Magyar diákok számára páratlan anyagi támogatás. Magyar lelkészképzés a református egyház legnagyobb és legrégibb theologiai szemináriumában. Felvilágositással szívesen szolgál Dr. TÓTH SÁNDOR tanár 218 Pearl Street. Lancaster, Pa. A mi csillagunk, Irta: Takaró Géza. (Vége.) Amint a próféciás múlt csillag felé tekintett várakozással, s amint a beteljesülés csillag által jelentetett ki, úgy a jövő minden ígérete is csillagban összpontosul. Jézus Krisztus szavaiban semmi nem olyan jellemző, mint az Ő bizonyságtétele önmaga felől. Minden kijelentése, amit Önmagáról tesz, gondolkodóba ejt bennünket. És választás elé állít. Én vagyok az Igazság. Én vagyok az élet. Én vágyók a kenyér. Én vagyok a szől- lőtő. Én vagyok a jó pásztor De az utolsó kijelentése a legcsodálatosabb. A szentirás utolsó könyvének utolsó fejezetében találjuk: “Én vagyok ama fényes és hajnali csillag.” A munkában, utánjárásban soha el nem fáradt “pásztor” szól itt is, de most a láthatatlan világ apokaliptikus nagy valóságai közül halljuk kizengeni: Én vagyok — a csillag! A csillagokról gyermekkorunkban azt hittük, hogy azok csak apró likak, amelyeken átvillog valami a menyország fényességéből. Vagy, hogy szétszórt arany por-szemek. Aztán megtanultuk könyveinkből, hogy azok mind roppant nagy világok, melyekhez képest a mi földünk legtöbb esetben csak játék labda, vagy éppen porszem. Jézus Krisztus csodás személye is igy növekszik tudatunkban, amint jobban megismerjük. Távolról szemlélők előtt elhanyagolható, jelentéktelen tényező az emberi életben. De amint közeledünk hozzá s Ő is mihozzánk, amint jobban megismerjük, napról-napra nő, mig nem egyszer csak akaratlanul is térdre hullunk előtte és igy szólunk: “Én Uram, és én Istenem!” “Én vagyok a — csillag!” A földről étheri magasságokon át a firmamen- tumra emelkedett isteni személyiség. A Messiás, Bálám-ok látásának, kereső mágusok beteljesülése, minden emberi nyomorúságnak gyógyítója. Nem felvillanó s kialuvó meteor, nem hulló csillag, aminő bőven van az emberiség történetében; hanem — a csillag! Állandó, örök. Ugyanaz, akit az apostolok láttak, akit a reformátorok hirdettek, akiért a hithősök gályarabságot és tüz- halált szenvedtek. Tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz. A csillag. De epitheton is van mellette. “A hajnal csillag.” Ha másért nem, már csak azért is érdemes Svájcba turista-utat tenni s egy éjszakát a hegyek között tölteni, hogy meglássuk a Montblanc fehér dómja felett :a hajnalcsillagot. Óh mi más az, amikor teljes dicsőségében, földi páráktól, ködtől, füsttől, portól be nem árnyékozottan, láthatjuk Őt, a hajnal-csillagot! Igaz, eleinte nem sok fényt ad a csillag, nem lehet mellette olvasni, nem űzi el teljesen a sötétséget, nem veszi ki belőle mindjárt az övéit, de meg van a reménységük, hogy már nem sdkáig tart. Mert azt hirdeti a hajnalcsillag, hogy az éjszaka elmúlt, elment, már csak fekete uszálya az, ami itt van. “Én vagyok a hajnalcsillag!” Ő! Körülötte csoportosul minden remény, minden várakozás, minden fiatalos aspiráció, az egész szép jövendő! János előtt, aki száműzetésében egy vihartól verdesett kopár szigeten jegyezte fel ezt a kijelentést, nem egy szép poétikus kifejezés, nem egy kedves emlékű név, nem is egy elveszett múlt drága ereklyéje csupán, amelyet néha bus, magányos perceinkben előveszünk az ékszerládikából és összekulcsolt kezünkben tartva kedves gyöngédséggel és forró könnyekkel öntözünk. Nem a naplementét, de a napfelköltét hirdeti. Nem Hesperus, hanem Phosphorus. Ott remeg a tenger hullámain, beragyog a házikó ablakán, beezüstözi a hegycsúcsot, ott van mindenütt, mint egy szebb napnak, egy boldogabb életnek záloga. Vezetőnk akar lenni. Vezeti a munkást a harmatos füvön ki a mezőre. Vezeti a pásztort. A hajóst. A csillagok járása megbízható. Törvényszerű, szabályos járásukra épiteni lehet. Én vagyok a hajnalcsillag! Az ember (gondolatai, véleménye és minden minden e földön szüntelen változik. Ha ő rá nézünk, bárkánk a zátonyok és szirtek között is révbe jut. Az utolsó óránkban is, mikor minden más fény kialudni készül, nemcsak bankett és báltermek fénye, de saját házunk mécse is: ő ama fényes hanal-csillag! És nemcsak az egyes ember, de az egész emberiség egyedüli reménycsillaga Ő. Egyetemes világreggelnek he- roldja. Még sok helyen sötétségben ül a nép, még csak prófécia a hajnalcsillag, de akár az eszkimó búvik ki hólakából, akár a szerecsen a trópusok át- hatolhatlan sűrűjéből, és meglátja a “hajnalcsillagot”, bizonyos lehet a nappal közeledéséről. Nemcsak Chinában, Indiában és másutt vannak még embermilliók homályban, de — fájdalom— ott is, ahol pedig az Ő nevére keresz- telkednek; de az bizonyos, hogy ha egyszer lesz ezen a világon teljes vilá
