Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1929 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-03 / 31. szám
2-ik oldal AM'RTKAl MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 31-ik szám. Ez a régi elégedetlenség most aztán elérte tetőpontját akkor, amikor a lelkészváltozással kapcsolatban közvetlenül érezték meg azt az igazságot, hogy nem mi, hanem éppen ők azok, akik meg vannak fosztva jogaiktól, szabadságuktól, a demokráciától. A csordultig telt pohár végre is szakadásra vezetett, amelyet a f. évi Junius hó 16-án kelt jegyzőkönyvükben, amelyet mintegy 250 felnőtt református egyén jelenlétében vettek föl, a következőképen indokolnak meg: A perth amboyi jegyzőkönyv. “Az úgynevezett Független Református Egyház megalakulásától kezdve mindig azt irta a zászlajára, hogy célja az amerikai magyar református- ságnak visszaadni mindazokat a jogokat, hitelvi dogmákat, amiket “elvettek” tőlük. Ennek az egyháznak a vezetősége ezeket az elveket olyan eszközökkel kívánta megvalósítani, amelyek ismeretlenek voltak a magyar re- íormátusságnak sok vérrel, könnyel megpecsételt történelmében. S ugyanakkor, amikor elveiknek keresztülviteléért igy küzdöttek, éppen saját egyházaikban emésztették föl azokat a szent javakat és talentumokat, amelyeket más célra teremtett az örök Isten. Erre éppen Perth Amboy városa a tanú, amely legelőször kezdte meg a kilépési mozgalmat, bár mindig úgy -neveztetett, mint a Függetlenség bástyája és büszkesége. Mivel minden háború diktatúrát követel, diktatúra lett a Független egyház örökösen harcoló vezéreinek is a kormányzási formája. S ennek következtében lelkészt és világi állások nem úgy töltettek be, mint azt a végsőkig kiadakoztatött nép kívánsága megkívánta, hanem úgy, ahogy ezt a Független egyház stratégiai helyzete megkövetelte. Ez az eljárás évekig folyt anélkül, hogy a lelkészek vagy gyülekezetek szót mertek volna emelni ellene. A mi népünk volt az, amely határozottan föllepett ez ellen az önkényuralom ellen s kérte jogainak érvényesíthető- sét Kérését azonban a legembertelenebb módon fojtotta el a Függetlenek harcos szenvedélyekben betegeskedő főesperese. Évtizedek óta hűséges egyháztagokat, a keresztyéni erényekben elöljáró nőket és férfiakat bolsevikik- nek nevezte s tisztességes kérelmüket úgy utasitotta vissza, hogy öklével verte az Urasztalát, majd amikor ez sem használt, a törvény durva megsértésével, egyszerűen negligálta azokat, akik más elveket vallottak. Ilyen történések után a gyülekezetnek tisztán látó része külön szervezkedésre határozta magát. Ennek a munkának lefolytatására s a további lelkipásztori teendők végzésére Tukacs György lelkészt hívta meg egyhangúlag lelkipásztorának”. Az újonnan szervezkedett perth amboyi egyház egyidejűleg kérte a fölvételét a Reformed Church Keleti Magyar Egyházmegyéjébe. * s!í * Amikor ezt a jegyzőkönyvet olvassuk, nem szabad elfelednünk, hogy ez már egy régi lelki-folyamatnak az eredménye. A lelkek mélyén lappangó elégedetlenséget, azt az érzést, hogy talán mégsem olyan fekete az ördög (t. i. a Reformed Church), amint lefestik, azt a gondolatot s ama gondolat ellen való önkéntelen tiltakozást, hogy őket a valóságnak meg nem felélő alapokon a gyűlölködés eszközéül használják föl s közben a legtermészetesebb jogaiktól fosztják meg: mindezeket a lelkészválasztás körül kifejlődött harcok robbantották ki, de természetes következménye volt ez annak a benső elégedetlenségnek, amely már régen ott rágódik ezeknek a perth amboyi testvéreknek lelkén. A vér nem válik vízzé s ők nem akartak a saját testvéreikkel szemben a gyűlölködés eszközéül szolgálni, önkéntelenül is tiltakoztak a test- vérháboru s az amerikai magyar refor- mátusság újabb szétszaggatása ellen. Ismételjük, hogy a Perth Amboyból már régen és ismételten érkezett hozzánk kifejezett óhajtás arra nézve, hogy vegyük föl a munkát a Független egyházzal szemben. Meg vagyunk arról győződve, hogy a Független egyházban másutt is vannak akárhányan, akik érzik, hogy az amerikai magyar reformátusságnak erre a harcra nincsen semmi szüksége. Akik tudják, hogy mi éppen olyan magyarok, éppen olyan reformátusok vagyunk, mint ők, hogy mi sem adtuk el sem testünket, sem lelkünket, sem templomainkat, sem szabadságunkat.... de ezt a tudatot visszafolytja bennük az álbüszkeség, a kimondott szóhoz való ragaszkodás, az anyagi lekötöttség s mindenekfelett a folytonos és szakadatlan izgatás és bujtogatás. Vajha fölébrednének ők is mennél hamarabb s ne várnák azt, mig rajtuk is nem csattog a korbács. Nem a “fő- esperesi” korbácsra gondolunk, amely oly hatalmas erővel működött Perth Amboyban, hanem az Élet korbácsára, azokra, a nehézségekre, amellyel ma még tiszteletreméltó áldozatkészséggel küzdenek, de amely küzdelmet a végtelenségig folytatni, birni nem lehet. Nincs is reá semmi szükség, mert ugyanazokat az eszméket, ugyanazokat a magyar gondolatokat, szivet, lelket találják itt, mint amiért ők lelkesednek, azzal a különbséggel, hogy mi azokat meg is tudjuk valósítani. Donora. Az újabb eseményeknek másik fejezete a donorai egyház nevéhez fűződik. Donora a Független egyház egyik kicsiny gyülekezete. Mindössze valami 60 egyháztagja van. Nem ugyanannyi család, hanem egyháztag: férfiak, nők, felnőtt gyermekek. Ez az egyház nagy áldozattal már két lelkészt hozatott hazulról s még a lelkészi lakást is berendezte majdnem 1000 dollár költséggel. Tagjai közül akárhány 100—150 dollárt áldozott az egyházért évenként, aminthogy más ként, ilyen kevés létszámmal, egyházat fenntartani nem is lehet. Pár hónappal ezelőtt történt, hogy lelkészüket a “főesperes” egyszerűen New Yorkba rendelte el. Tiltakoztak ellene, de a legfelsőbb parancs ellen nem tehettek semmit. A lelkésznek mennie kellett, kifejezetten azért, mert ellenkező esetben keleten két egyház vész el.... A donoraiakat méltán bántotta az önkényeskedés, amely aztán további gondolatokra ösztökélte őket. Számot vetettek maguk közt, hogy vájjon meddig tudják ők igy fönntartani az egyházat? Vizsgálgatni kezdték, hogy miért kerültek ők szembe a többi. testvéreikkel ? Vájjon csakugyan eladják-é a hitüket, nyelvüket, templomukat, ha együtt vannak a többi testvérekkel ?.... Vájjon van-é értelme ennek a háborúskodásnak ?.... Beszélgetéseik eredménye az lett, hogy a Reformed Church központi magyar egyházmegyéjének elnökéhez fordultak. Elmondták bajukat, panaszukat s azt, hogy ők véget akarnak vetni ennek a bizonytalan, szükségtelen és tarthatatlan helyzetnek és kérni akarják fölvételüket a Reformed Church kebelébe. Elmondták, hogy igy gondolkozik az egyháztanács 12 tagja közül 8 s a gyülekezetben is a többség. Azt az utasítást kapták, hogy hivassanak össze presbiteri és egyházközségi közgyűlést, hozzanak hivatalos határozatot s annak alapján semmi akadálya sem lesz a fölvételüknek. A jó emberek, akik azt hitték, hogy az általuk nagy áldozattal fenntartott egyház csakugyan az övék s hogy nekik szabadságukban áll annak jobb sorsa fdől gondolkozni: írásban kérték Sebestyén Endre főesperestől ,-mint beszolgáló lelkésztől, a presbiteri gyűlés összehívását, amit azonban a lelkész nem cselekedett meg. A legközelebbi vasárnap élő szóval kérdezték meg, hogy miért nem hívta össze a gyűlést? Ám csak ez kellett szegény fejőknek! A főesperes ur a maga faragatlan modorával nekik esett, lehordta őket a sárga földig olyan kifejezésekkel, ami
