Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1929 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-13 / 28. szám
28-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal. if: US pl Pl $ j* KÜLFÖLDI SZEMLE. 1 1 1 * jjj Rovatvezető: Dr. Tóth Sándor tanár, jjj IMAOKA DSUICSIRO JAPÁN EGYETEMI TANÁR BÚCSÚJA MAGYAR- ORSZÁGTÓL. A Református Figyelőből vettük át ezt az érdekes levelet. A hét éve Magyarországon tartózkodó japán professzor újév napján az alábbi levelet küldötte barátainak, köztük lapunk egyilk munkatársának: ősi szokásunkat az idén is felújítom. A japánok tudvalevőleg minden újévkor beszámolnak az ó-esztendőben folytatott munkálkodásukról és jövőbeli terveikről. Hét éve már, hogy magyar nyelven állítom össze évi mérlegemet. Döbbenetes gyorsasággal múlik az idő. Ám, a végzett munka mennyisége — úgy érzem — nincs arányban az elmúlt évek hosszúságával. Ez évi munkásságom látható gyümölcse csuipán egy könyv kézirata. Magyar nyelven írtam. Uj-Nippon lelkét ismertettem benne. Három-Királykor kezdtem Írni és Karácsony hetében fejeztem be. Szaporátlan eredmény, mert a múlt (Szilveszterkor azt hittem, hogy ennyi idő alatt még egy másik tervezett munkámmal is elkészülök. De ezt — sajnálatomra — már csak az uj évben tudom tető alá hozni. Második könyvemet nem magyarul, hanem japánul írom. Ebben honfitársaimnak akarom bemutatni Európa legkedvesebb országát: Hungáriát. Pontos, lelkiismeretes munkára törekszem. Itt szerzett tapasztalataimról még egy könyvet irok angolul. A világ legelterjedtebb nyelvén akarok pörbe szállani az emberi kapzsisággal és rövidlátással. E munkámat előreláthatóan Nipponban fogom befejezni. Amig Magyarországot csonkán rajzolják Euróipa térképére, addig nem lehet követelni senkitől, hogy higyjen az erkölcs fensőbbségében és bízzék az igazság és kultúra győzelmében. Valahányszor a szétszabdalt térképre nézek, mindannyiszor a milói Vénusz torzója jut eszembe! Hónapról-hónapra, évről-évre halogattam eddig a buosuzást, de most már nem lehet kitérnem előle. Ultimátumot kaptam hazulról. Haza kell mennem. A nők Japánban is nők. Nem lehet velük ujjat húzni. Amióta itt vagyok, három húgom ment férjhez, — negyedik addig nem akar főkötőt tenni fejére, mig én nem leszek otthon, ő az egyedüli, aki az Imaoka-család nevét még viseli, ő az, aki az ősök névtábláját gondozza — távollétemben. Az ősi családi névvel és az ősök nevében akar fogadni akkor, amikor hazai földre teszem lábamat. Két éve már, hogy jegyben jár; tovább nem várathatom. Hogy mikor indulok, még nem tudom. Csupán az bizonyos, hogy még ebben az évben el kell hagynom ezt a szép országot, amelyet — s ezt szivem mélyéből mondom, — második hazámnak tekintek. A válás nehézségeit mégis megkönnyiti az a gondolat, — hogy Nipponba megyek. Most a Fudzsi-Yama tesz szemrehányást. Ha otthon leszek, a Kárpátok fognak hívogatni. Úgy érzem, egész életem egy nagy utazás lesz — e két szimbolikus hegy között. Mert visszajövök! Az uj év első napján benső áhítattal arra kérem a Teremtőt: adjon egyforma boldogulást, virágzást, gyarapodást úgy Magyarországnak, mint Nippon- nok: haladást, jólétet, szivbeli megelégedettséget fiaiknak és leányaiknak. Az uj esztendő alkalmából szivemből kívánom, hogy Isten áldása kisérje önt lés kedves családját! Uralkodóházunk alapításának 2589-ik évében, 124-ik császárunk negyedik uralkodási éve első havának első napján. Imaoka Dsuicsiro. önfeláldozás. “Ave crux, spes unica!” Üdvöz légy kereszt, egyedüli reménység! így kiáltott fel a keresztyénségnek minden időkben egyik legnagyobb megértője, Augusztinus. De ez a jel nem felekezeti jelvény, hanem az áldozatnak a szimbóluma. Ma is csak az önfeláldozás teheti jobbá az emberiséget, mint tizen- kilencszáz évvel ezelőtt és azóta folytonosan. Sajnos, a modern civilizáció meglehetősen nehézzié tette ennek az örök igazságnak a megértését. A mai ember csak önérdekeit nézi, csak a saját személyes szabadságával, személyes sikerével törődik, önmagát akarja kifejezni, és önmagát akarja biztositani. Ez az önzés került szembe a keresztyén világnézet önzetlenségével, ső tönfelál- dozásával és idő szerint csaknem diadalmaskodott felette. Pedig amig ez az önzés vezeti világunkat, addig korunk rettentő társadalmi problémáit soha nem lehet megoldani. A vagyon egyenlőtlensége, a munkaadó és a munkás közötti különbségek és ezer más ilyen nehézség mindig terhesebbé teszi levegőnket, mig hol itt, hol ott ki nem robban a forradalmak vihara, amik pedig semmi megoldást nem hozhatnak bajainkra. Az egyedüli igaz megoldást Krisztus hozhatja csak, kinek nem önmagára, hanem mindig másokra van gondja. Ezért értik meg Idvezitőnket manapság sokkal jobban a távol Keleten, mint itt az üzleti érdekektől átitatott agyoncivilizált nyugaton. A keleti ember mindig hajlandóbb volt az elmélyedésre, az önmegtagadásra, arra, hogy elveszítse önmagát valamiben, ami túl van rajta. A múlt hetekben korunk egyik legnagyobb misszionáriusa prédikálgatott New-Yorkban, az egyik vaudeville- szinházban, déli Istentiszteleteken. A hatalmas methodista egyház a múlt évben püspökévé akarta tenni; nem fogadta el. Az idén bejárta az országot, gyülekezetek lés diákok előtt prédikálgatott; most pedig megy vissza megint Indiába, ahol huszonegy évvel ezelőtt megkezdte a Krisztus hirdetését. Dr. Eli Stanley Jones a neve, és ez a név ma már fogalmat jelent a missziók világában. Mintegy nyolc évvel ezelőtt szinte látomásszerüleg megilágosodott előtte a missziók eddigi sikertelenségének a titka. Krisztust látta járni egy indiai utón. És attól kezdve nem úgy tanította többé Krisztust, mint azelőtt, abban a nyugati keretben, mit a töténelmi fejlődés épített személye körül, hanem indiai keretben. Nem a nyugati, hanem az egyetemes Krisztust. És akik addig visszaborzadtak a nyugati egyházak megkövesedett formaságaitól: szivesen hallgattak arra a Krisztusra, akinek szenvedéseit és főként önfeláldozását megértették és önszántukból megosztani is tudták. Négy évvel ezelőtt jelent meg Jones könyve: Az Indiai Ut Krisztusa. E pár év alatt a világ legelterjedtebb könyvei sorába került; tizennégy nyelvre fordították már le, lés csak angol nyelven négyszázezer példányt adtak már el belőle. Ilyen embernek a szájából nagyje- lentőségüek a következő szavak: “Amerika vallásos élete csak úgy fogja elkerülni azt, hogy önző vagy érzelgős legyen, ha hajlandó lesz önfeláldozó lenni. Nagyon gyakran a keresztyén dolgok iránti érzelgősség tulajdonképpen csak önzést takar. Bizonyosra vesszük, hogy mert érezni tudunk, tehát keresztyének vagyunk. A keresztylénség alapja nem -ez, hanem a Kereszt: az az igazi élet, amelyben önmagunkat megáldozzuk.” (Time.) Szerezzen uj előfizetőket a “Reformátusok Lapjáénak.
