Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-02-14 / 7. szám
4. oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7-ik szám VISZONYUNK A HAZAI EGYHÁZHOZ — NEGYEDIK KÖZLEMÉNY — A beolvadás vádja tehát az, a mely legalkalmasabb eszköz arra nézve, hogy otthon mesterséges hangulatot keltsenek velünk szemben, az amerikai magyar reformátusokkal szemben és a Konvent egyezményével szemben. Mi nem akarjuk el- és megitélni azokat, a kik erre az álláspontra helyezkednek s az amerikai egyházakhoz való csatlakozásunkban ezt a veszedelmet látják. Teljes mértékben megértjük azt, hogy a nemzeti érzés minden erővel tiltakozik e folyamat ellen s azt óhajtaná, hogy a magyar örök időkre maradjon meg a külföldön is sarkantyus- csizmás magyarnak. De éppen azért, mert ez a vád rendkívül erős mértékben befolyásolhatja, sőt irányíthatja a hazai egyházhoz való viszonyunkat és azt a lelki közösséget, a melyet nekünk a Konvent hivatalosan megígért: ezzel a váddal részletesen kell foglalkoznunk. A beolvadás kérdése egy olyan probléma, a melynek a mi egyházi ügyeinkhez semmi köze nincs. A beolvadást, legalább Amerikában, mesterséges eszközökkel sem előbbre vinni, sem hátráltatni nem lehet. Tessék megkérdezni a legegyszerűbb amerikai magyart: vájjon nem ezt fogja-e igazolni? — Mindegy, akármelyik árnyalathoz tartozik is közülünk: ezt fogja igazolni. Ő még magyarul beszél s ha kerékbe akarnák is törni, akkor sem fog másképen beszélni. A gyermekei még jól beszélnek magyarul, de már angolul is tudnak s maguk között az angol nyelvet használják. Öenne élnek ebben a légkörben még az unokák is: de hogy az unokák gyermekei és azoknak fiai is bírni fogják-e még a magyar nyelvet, az már igen nagy kérdés. Talán nem is kérdés. Olyan folyamat éz, a melyet megakadályozni nem lehet, s a mely teljesen független az egyházi kérdésektől, akár a magyarokról, akár más nemzetiségekről van szó. Akár hozzátartozzanak egyházaink az amerikai közegyházakhoz, akár nem: ez a folyamat halad előre a maga utján s csak strucc-politika volna, ha ezt nem akarnánk tudomásul venni. Hogy a beolvadás kérdése teljesen független az egyházak elhelyezkedésétől, igazolják maguk az amerikai magyar gyülekezetek. Tessék megnézni azokat az egyházakat, a melyek eddig is az amerikai közegyházakhoz tartoztak: vájjon nem éppen olyan magyarok-e ma is, mint azok, a melyek közben a hazai egyház fenhatósága alatt állottak? A magyar nyelv fentartására nézve ez utóbbi gyülekezetek egy jottányival sem tettek többet, mint azok az egyházak, a melyek már eddig is amerikai kötelékben éltek. Mert az amerikai közegyházakhoz tartozó egyházak is megtettek és megtehettek mindent, a mit ezen a téren megtenni lehet. Iskolákat éppen úgy tartottak s azokban éppen úgy magyarul tanítottak, mint a hazai csatlakozott egyházak. Templomaikban éppen úgy magyarul prédikáltak, mint az utóbbiakban. És ha a hazai egyház amerikai munkájának az volt az indító oka, hogy a magyar nyelvnek védelmet nyújtson Amerikában: a történelmi igazság az, hogy erre a védelemre nem volt szükség. Ott él az az amerikai magyar embernek a szivében, lelkében. És a mig ott él: fölösleges és szükségtelen erőpazarlás a külső segélynyújtás. Ha pedig nem él ott: hiábavaló a külső segélynyújtás. Ne vegye rossz néven senki se otthon: a nyelv-kérdés szükségtelenül akadályozta a két közegyház megértését eddig és szükségtelenül zavarná a létrejött jó viszonyt most. Az amerikai közegyházak célja: építeni az Isten országát. Ebben a munkában a nyelv csak mint eszköz jön tekintetbe. Dr. Souders, a Reformed Church magyar munkájának Su- perintendense, a „The Magyars in America” cimü könyvének 128. oldalán beszél a magyar nyári iskolákról, a melyek természetesen magyar nyelven tartatnak s a melyeket a szülők éppen ezért kiváltképen favorizálnak. Ebből a tényből pedig az a conclusioja, hogy tehát a magyar nyelv szeretetét annál inkább fel kell használni a vallásos nevelésre. — („Now whilst the primary motive may have been the perpetuation of the Hungarian language, these schools afford excellent opportunity for religious instructions.”) — Ugyancsak ő a lelkészek és tanítók között a legjobb munkaerőknek azokat tartja, a kik általános műveltségűket otthon szerezték meg, a speciális amerikai munkára azonban itt készültek. E sorokat egy olyan lelkész Írja, a ki a Tiffini Egyezmény alapján lépett be a Reformed Church kötelékébe. Mint ilyen tehet tanúbizonyságot a mellett, hogy a magyar nyelv érdekében sokkal intenzivebb munkát végezhet most, mint azelőtt, mert sokkal nagyobb erő áll rendelkezésére. És végzi ezt a munkát sokkal nagyobb biztonságban és sokkal nyugodtabban, mert hiszen egy amerikai közegyház erkölcsi garanciája alatt áll. Nagy tévedésben van tehát a „Lelkészegyesület” és nagy tévedésben volna otthon mindenki, a ki az egyházi elhelyezkedés és beolvadás kérdéseit azonosoknak tekintené s a Reformed Church kebelébe való belépést a magyar nyelv és a magyar érzés feladásával venné egyértelműnek. Ismételjük, hogy ez két különböző és egymástól teljesen független dolog. A beolvadás el fog ugyan valamikor következni: de az nem az egyház berendezkedésének a következménye. A nemzeti érzés megnyugtatására azonban hadd mondjunk el annyit, hogy emiatt keseregni nincsen semmi ok. Először is, az okos ember mindig számol a lehetőségekkel és nem üldöz olyan ábrándokat, a melyeket elérni úgy sem lehet soha. Az pedig, hogy az unokáink unokái is magyarul beszéljenek Amerikában, a lehetetlen ábrándok közé tartozik. A ki ezzel szemben ellenkezőt állít, az vagy nem ismeri, vagy nem akarja tudomásul venni az amerikai Public Schoolnak erejét és azt az ellenállhatatlan befolyást, amelyet a hatalmas Unió gyakorol polgáraira. Másodszor, az okos ember bölcsen tudja, hogy a magyar nemzetnek nem abban áll az előnye, hogy külföldre szakadt fiainak még a dédunokái is magyarul beszéljenek, hanem abban, hogy magyarul érezzenek! A magyar szót Amerikában nem érti meg senki. De az angol nyelven tolmácsolt magyar érzést, azt már megérti mindenki, mert nincs Amerikában egyetlen egy komoly és számottevő ember, a ki ne tartaná tiszteletben és ne méltányolná a szülőhaza iránt érzett ragaszkodást és kegyeletet, őrültség és még magyar nemzeti szempontból is öngyilkossággal volna határos, ha pl. gyermekeinket el akarnánk tiltani az angol nyelvtől. A külföldi magyarság önmagában véve igen keveset tehet a szülőhazáért: de a külföld rokonszenvén keresztül annál többet! A magyar érzés ébrentartása pedig már nem ábránd, hanem megvalósítható idea. Ha mi megtanítjuk gyermekeinket arra, hogy nincs okuk szégyenkezni ős-hazájuk miatt — ha a mi gyermekeink lelkűkben ezzel a tudattal emelkednek magasabb polcokra: — ez az igazi nyereség, ez az igazi nemzeti haszon! És ez elérhető. Bizonyság rá éppen a Reformed Church, a melynek még ma is megvan a maga „German Synodja” s a mely rendíthetetlenül őrzi az ős-haza iránti kegyeletet dacára annak, hogy tagjai egytől-egyig angolul beszélnek. A mi magyar egyházmegyéink (Hungarian Classis) s ha megalkotjuk: a mi „Hungarian Synodunk” éppen úgy fogja őrizni és megtartani a magyar érzést még akkor is, a mikor dédunokáink magyar nyelvét ellenállhatatlanul elnyelte Amerika. A magyar nyelv fentartásának érdekében megteszünk s meg is tehetünk minden lehetőt, de tisztában kell lennünk azzal, hogy annak fen- maradása csak egy néhány nemzedék kérdése. Ez pedig független az egyházi berendezkedéstől. Ilyen körülmények között aztán vájjon méltányos dolog-e a „Lelkészegyesülettől,” a mikor bennünket egyszerűen a „beolvadás híveinek” nevez s úgy tüntet fel a hazai közvélemény előtt, mint a kik feladtuk magyarságunkat akkor, a mikor a hazai egyház egyezményének elfogadásával beléptünk a Reformed Church kötelékébe? A tévedése ott van, hogy a két kérdést azonosítja egymással. Téves lévén a kiindulási pontja: természetszerűleg téves a következtetése is. E téves következtetésnek azonban nem az a legnagyobb hibája, hogy téves. Ennél sokkal nagyobb hibája az, hogy tévesen informálja a hazai közvéleményt és kedvezőtlenül befolyásolja azt a megindult jó viszonyt, a melynek alapjai a két közegyház között a megkötött egyezményben vannak lefektetve. Az egyházi berendezkedés szempontjából in- differens kérdés miatt vájjon szabad-e nekünk elszigetelni magunkat az amerikaiaktól ? Vájjon szabad-e államot alkotni az államban? Szabad-e önmagunkat is szétdarabolni és pártokra osztani? Szabad-e népünket belevinni egy olyan küzdelembe, a hol a tiszta látását elveszített vak szenvedély „templomrablóknak,” „zsiványoknak,” „lelkibetyároknak” és nem tudom én, minek nevezi a hazai egyház szerződő társait, a kiknek egyike a Presbyterian egyház, Amerikának par excellence nemzeti, kálvinista egyháza? Vájjon ez az az ut, a melyen barátokat lehet szerezni? Avagy az amerikai magyar reformátusság szétszag- gatása az az irány, a melyen szolgálatot tehetünk szülőhazánknak ? ... A „Lelkészegyesület” minden fentartás nélkül odaáll és propagandát csinál ennek az iránynak. Sőt a Konvent elnöke is odaáll és saját egyezményével szemben propagandát csinál ennek az iránynak. Az a nyilatkozat, a mely Ft. Baltazár püspök ur ajkáról 1924, december 14-ikén a mc keesporti ellen-egyház körében elhangzott s a mely a nyilvánosság előtt is, minden cáfolat nélkül megjelent és igy igaznak fogadandó el: nyílt szakítás a Tiffini Egyezménynyel. Természetes dolog, hogy a Ft. ur haza- menve, ilyen értelemben fogja a hazai köz(Folytatás a 8-ik .oldalon.)
