Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-02-07 / 6. szám
4. oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 6-ik szám VISZONYUNK A HAZAI EGYHÁZHOZ — AJÁNLVA AZ OTTHONI EGYHÁZI KÖRÖK FIGYELMÉBE. — Harmadik közlemény. Talán harmadszor mondjuk már, hogy a Konvent elbocsátó határozatában megígért „lelki közösség” élővé tételére nézve nem történt semmi. Miért? Talán csak nem volt puszta szó a Konvent ajakán ez az Ígéret!?.... Nem. Nemcsak hisszük, hanem tudjuk is ezt. Hazai vezet'! egyházi férfiak írásaiból és cselekedeteiből tudjuk ezt, akik ilyen módon tettek bizonyságot amellett, hogy velünk igenis, lelki közösségben akarnak élni s távol tartanak maguktól mindent, ami a Konvent egyezményével és annak szellemével ellenkezik. A Konvent határozatának őszinteségében és jóhiszeműségében tehát nem kételkedhetünk. Sajnálnunk kell azonban azt, hogy ez a felfogás otthon nem érvényesült kellő erővel. Nem érvényesült semmi erővel sem. Mi itt, Amerikában tudtunk róla, de otthon jóformán mindenki szótlanul nézte azt a valóságos buitogatást, amelyet a Konvent egyezményével s határozatával szemben a Konvent egyházi elnöke kifejtett. Hazai egyházi sajtónk általában véve a közönyösség álláspontjára helyezkedett. Az amerikai kérdésnek nem tulajdonított úgyszólván semmi fontosságot sem. Pedig, ha lelki közösség van közöttünk: ugy-e bár, nekünk is jól esett volna, ha örömeinkben is, szenvedéseinkben is részt vesznek az otthoniak. De nem is voltak tájékozódva a mi dolgaink felől. Ebben a tekintetben ugyan bennünket is terhel a felelősség, mert részben a mi kötelességünk lett volna, hogy híradásokkal lássuk el ■\ hazai egyházi sajtót. Lapiaink azonban mégis ott voltak a hazaiak kezében is és nem lett volna szabad megtörténnie, hogy híradások jelenjenek meg otthoni lapokban, amely hírekben városok, nevek, fogalmak töviről-hegyére voltak össze-vissza hajigálva. Határozottságot csak két irányban láttunk kidomborodni, s ez sem felelt meg sem az erkölcsi, sem a tárgyi igazságnak. Ezek közül az egyik csak nagyon halványan s talán csak egyetlen-egyszer tűnt fel, mintha önkéntelenül is érezte volna, hogy nincs tökéletes erkölcsi igazsága. Éppen azért nem is nevezzük meg a lapot, amelyre gondolunk. E felfogás szerint az ottnoniak csak úgy tekinthetnek bennünket, mint egy, a hazai egyházra nézve közömbös külföldi testvéregyház alkotó tagjait. Minden erőnkből tiltakoznunk kell és tiltakozunk is ez ellen a felfogás ellen. Jogunk van a tiltakozáshoz, mert mi Amerikában is magyarok vagyunk, s vagyunk annyian, hogv már csak számunk miatt sem lehetünk közönyösek a hazai egyházra nézve. De lennénk bár jóval kevesebben, — lenne bár csak egyetlen egy magyar református Amerikában: szabad volna-e még akkor is ilyen felfogást hane-oztatni s lényegileg azt mondani, hogy az a külföldön élő magyar református ember a hazai egyházra nézve csak annyi, mintha pl. egy hottentotta református emberről volna szó Ez érzelmi alapon kivül azonban más jogunk is van a tiltakozásra. Az a konventi határozat, amely kifejezetten kimondja, hogy velünk a jövőben is lelki közösségben kiván élni. Amikor a Konvent igy határozott és lelki közösségről beszélt: bizonyára nem csak arra a lelki közösségre gondolt, amelyben él a magyar református egyház is a világ bármely református közösségével. A mi közösségünk ennél sokkal, nagyon sokkal több s csak álszemérem volna tőlünk, ha e nagyobb közösséget nem hangoztatnánk. Jogunk van ehhez azért is, mert bennünket a Tiffini Egyezményen keresztül tételes intézkedések is fűznek a hazai egyházhoz. Jogosulatlan ez a felfogás akkor is, ha nem magunkra, Amerikában élő magyar reformátusokra gondolunk, hanem a Reformed Church in the U. S.-re. A Reformed Church in the U. S. és ezen keresztül az amerikai Presbyterian egyház is, a hazai egyháznak szerződő társa s ez az egyetlen cim is elegendő volna annak igazolására, hogy a Reformed Church a hazai egyházra nézve több, mint pl. a Délafrikai reformátusok közössége. A Reformed Church az Amerikában élő magyar reformátusok egész tömegéről gondoskodik már évtizedek óta. És teszi ezt önzetlenül és úgy, hogy a hazai egyház eme hit- és vér szerinti testvéreinek magyarságához, erkölcsi vagy anyagi érdekeihez egy ujjal is hozzá nyúlt volna. Nemcsak, hanem hatalmas, szinte erejét felülmúló áldozatokat hozott azért, hogy ennek az amerikai magyar reformátusságnak erkölcsi érdekei ki legyenek elégitve. És teszi ezt valóban önzetlenül, mert hiszen mit adunk mi nékiek az elvett erkölcsi és anyagi javakért? Hitünket nem adjuk, — hiszen az övékével teljesen azonos az. Nyelvünket nem adjuk, nem is kívánják tőlünk, sőt inkább igen tekintélyes eszközöket bocsátanak rendelkezésünkre annak ápolása végett. Azok a zsoltárok, amelyeket magyar nyelven ők adtak ki már két Ízben a mi használatunkra, — ez a lap, amely immár 26-ik éve jelenik meg magyar nyelven túlnyomó részben az ő költségükön, — azok a bibliai leckék. amelyeket minden vasárnapra egy teljes éven át 10 centért bocsátanak magyar nyelven minden egyes magyar gyermek rendelkezésére, — azok a tanítók, akik egyházainkban az ő költségükön működnek s akik közül akárhány még csak nem is beszél angolul, — azok a magyar tanárok, akik Lancasterben és Bloomfielden gondoskodnak, ugyancsak az ő költségükön, a mi tovább tanuló fiaink magyar nyelvű neveltetéséről: mind, mind amellett tesznek bizonyságot, hogy magyar nyelvünket nem kívánják tőlünk. Magyarságunkat nem adjuk. Sem a múltban nem háborgattak, sem most nem háborgatnak bennünket abban s nem fognak háborgatni bennünket a jövőben sem. Vannak itt egyházak, amelyek immár több mint 30 esztendeje amerikai kötelékekben élnek s éppen olyan jó magyarok nyelvükben is, érzésükben is, mint azok, amelyek ugyanazon idő alatt esetleg a hazai egyházhoz tartoztak. Önkormányzatunkat nem adjuk, mert saját ügyeinket magunk intézzük úgy a gyülekezetekben, mint a meglevő magyar egyházmegyéinkben, amelyeknek autonómiájuk hasonlíthatatlanul szélesebb körű, mint pl. a hazai egyházalkotmány által engedélyezett autonómia. És ha fellebbezés folytán valamely ügy mégis az egyházkerületre kerülne, amelynek a nyelve már nem magyar: ott is ott vagyunk mi, mint az angol nyelvű hittestvéreinkkel teljesen azonos alkotó jogú tényezők. Nemcsak képviseleti jogon, mint a hazai egyházkerületeknél, hanem személy szerint: minden egyes egyháznak a lelkésze és egy világi képviselője. Meg van az alkotmányos jogunk ahhoz is, hogy külön magyar egyházkerületet is alkothassunk, ha azt magunkra nézve előnyösnek találjuk. Templomainkat, egyházi vagyonúnkat nem adjuk, mert azok jogilag is, gyakorlatilag is az egyes gyülekezetek nevén és rendelkezése alatt állanak mindaddig, amig azokat református egyházi célokra használják. Ha nem református egyházi célokra akarnák használni, vagy talán „kommunizálni” akarnák: akkor is az egyházmegye, tehát a mi saját magyar egyházmegyénk rendelkezik fölötte s még akkor sem önmagában, hanem a megmaradt és hűségesnek maradt egyháztagokkal egyetértőleg. Mit adunk hát mégis a tőlük vett erkölcsi és anyagi javakért? Erkölcsi téren adjuk azt az ígéretet, hogy Istennek és az anyaszentegyháznak mindenkor hűséges fiai és leányai akarunk lenni, hogy bennünk és általunk építtessék az Isten országa. Adjuk azt az Ígéretet, hogy élő keresztyének akarunk lenni, akik nemcsak ajkukon viselik, hanem életükkel is megbizonyitják ke- resztyénségüket. Nekünk, a mi uj egyházi főhatóságunkkal szemben semmiféle néven nevezendő más erkölcsi kötelezettségünk nincs. Anvagi téren pedig adjuk azt a közegyházi járulékot, amely nélkül közéleti tevékenységet fenntartani és fejleszteni nem lehet s amely közegyházi járulékból végzi az egyetemes egyház nemcsak a belmissziói, hanem az igen jelentős külmissziói munkálkodását is. Sőt még ezt sem adjuk teljesen, mert a reánk eső járulék jóval nagyobb részétől hivatalosan is föl vagyunk mentve s e nagyobb részt helyettünk az angol nyelvű hittestvéreink vállalták ma- g”iVra Armt tőlünk varnak, az egyháztagonként körülbelül egy dollár egy évre és valljuk meg, hogy mi még ezt sem adjuk meg teljesen. Közegyházi járulékaink mindig és állandóan alatta maradnak a reánk eső quótának. Végrehajtót azonban nem látott még Amerikában soha egyetlenegy egyháztag sem s nem fog látni ezután sem, akár magyar, akár más anyanyelvű legyen is. De még ha megadnánk is: micsoda az azzal az anyagi segítséggel szemben, amit tőlük kapunk? Anyagi téren adjuk még azt az ígéretet, hogy becsületes lélekkel és igaz akarattal törekszünk arra, hogy egvházaink minél előbb önfenntartók legyenek. Minden évben megkérdeznek bennünket, hogy nem nélkülözhetünk-e a következő évben valamit az általunk nyert segélyből? És a megadott válasznál a legfőbb garancia mindig az egyházközség lelkiismerete. Váljék becsületére egyházainknak, hogy ezen a téren igyekeznek beváltani erkölcsi kötelezettségüket. Bizonyára nem fölösleges, ha ezt a kérdést egy példával illusztráljuk. Vegyünk fel egy egyházat, amelynek 100 fizető tagja van s kap a lelkészi fizetéshez 600 dollárt. a tanítói fizetéshez 1000 dollárt évenként. A gyülekezettel a központ nagyon meg van elégedve, évenként 100 dollárral csökkenti a segélyt. Ne értsen félre senki se bennünket, nem valami kötelező erejű szabály az, hogy minden évben 100 dollárral kell csökkenteni a segélyt, csupán például hozzuk fel s azt mondjuk, hogy a központ nagyon megvan elégedve azzal az egyházzal, a mely ilyen arányban törekszik az önfentartás felé. Az ilyen gyülekezet tehát az évenként 100 dollárral csökkenő segélyben 16 év alatt, a mely idő alatt önfentartóvá válik, kap összesen 12,800 dollárt. Hogy ezt az összeget a tőle várt évi 100 dollárnyi közegyházi járulékok formájában visszafizesse, feltéve, hogy minden eszten- tőben és száz dollárban megadja a tőle várt évi járulékot: ugyebár, éppen 128 esztendőre van szüksége. Anyagi téren tehát 128 eszten- (Folytatás az 5-ik oldalon.)
