Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1925-09-26 / 39. szám

6-ik oldal

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

39-ik szám.

Vasárnapi iskola GYERMEKEKNEK.

MIKÉPEN VÉLEKEDTEK TI A KRISZTUS FELŐL?

Máté evangéliumában maga Jézus kérdezi ezt a fontos kérdést a farizeusoktól. Ma is ez a legnagyobb fontosságú kérdés a keresztyén életében: miképen vélekedik a Krisztus felől ?

A biblia személyiségei igy vélekedtek felőle:

A farizeusok: A vámszedőkkel és bűnösökkel együtt eszik. (Máté 9:11.)

Kajafás főpap: Bűnös és istenkáromló. (Máté 26:65.)

Pilátus: Semmi bűnt nem találok ezen emberben. (Lukács 23:4.)

Judás: Vétkeztem, hogy elárultam az

Százados és katonái: Bizony, Istennek fia vala ez. (Máté 27:54.)

Gonosz lelkek: Ki közünk teveled Jézus, Istennek fia? (Máté:29.)

Keresztelő János: íme az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit. (János 1:29.)

János evangélista: Ama fényes és hajnali csillag. (Jelenések 22:16.)

Péter: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia. (Máté 16:16.)

Tamás apostol: Én Uram és én Istenem: (János 20:28.)

Pál apostol: Most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt; akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. (Filipp. 3:8.)

Angyalok : Született néktek a Megtartó,'ki az Ur Krisztus. (Lukács 2:11.)

A mennyei Atya: Ez amaz én szerelmes fiam, akiben gyönyörködöm. (Máté 3:17.)

És végül te, református keresztyén, végigolvasva e tanuságtételeket, melyiket választod közülök? Reád nézve mindennél fontosabb kérdés ,hogy miképpen vélekedsz a Krisztus felől te magad ? Add meg reá a választ még ma!

Érdekes megállapítás, hogy a legvidámabb, legfáradhatatlanabb keresztyének azok, akik mint hittérítők ,elmaradt népek között működnek, vagy a nagy városok szerencsétlenjeinek sorsán iparkodnak segíteni. A magyarázat egyszerű: ezek találkoznak legtöbbször Jézussal.

. “Tegyük kálvinizmusunkat lelkünk tü- zében lelkivé. Hitté és életté. Azzá, ami a Kálvin és társai lelkében volt. Azzá, aminek erejével megszentelte és megacélozta atyáink szivét, agyát és karját, felemelte a mohácsi sírjába döntött magyar nemzetet és a semmiből megteremtett egy örök időkre fényes emlékű, nemes zamatu és ma is tápláló tartalmú, izig-vérig magyar kultúrát. (Dr. Révész Imre.)

Október 4-re.

Pál apostol Athénben.

Csel. 17:16-34.

Aranyige: Mert ő benne élünk, mozgunk és vagyunk. Csel. 17:28.

Pál apostol a művészek hazájába, Athénbe érkezett. Itt találkozott bölcsekkel, művészekkel. Itt látta az emberi gondolat, érzés eszmeképeit. De őt nem érdekelte az, a mi körülötte ragyogónak látszott, őt egyetlen gondolat vezette Athénbe: az evangélium hirdetése. Semmi más nem érdekelte, csak az ember. Pedig Athén úgy látszott, hogy az öröm és boldogság városa. A költő is igy zengett róla: Templomaitok úgy mosolyogtak, mint tündöklő paloták. Ámde ebben a szép Athénben mégsem volt olyan mesébe illő boldogság. A város közepén ott találunk egy kőből épült oltárt, melyre ez van fel- irva: Az ismeretlen Istennek. Ez a rövidke felírás pálcát tör a pogányság felett. A szobrok, oszlopok, áldozatok s ünnepi körmenetek hidegen hagyták a sziveket. Az egy igaz Isten után sóvárogtak, a képzelet művészi alkotásait elhagyván, a valóság felé törekedtek.

Ha Ínség, nyomorúság, kétségbeesés gyötörte az embereket, az Olympus nem sokat törődött velük. A nép mindjobban elkeseredve emelte kezét az: Ismeretlen Istenhez. És az Ismeretlen Isten, minden élet ura, meghallotta sóhajukat, elküldte Jézus evangéliumát, a ki a szegények védelmezője, a bűnösök vigasztalója, a haragosok megengesztelője.

Több, mint kétezer év múlt el és az emberek még mindig gondolkodnak az Ismeretlen Istenről. Bejárták a keresztyén országokat, sok ezer templomot láttak, szép hangzású sir feliratokat olvastak, de azért lelkűk üres maradt, vágyódásuk kielégítetlen, akárcsak a régi Athénben. A keresztyénség ölén sokan sóhajtoznak ekképen: Óh, csak megtalálhatnám én azt az Ismeretlen Istent és szolgálhatnék néki teljes szivemből!

Minden korra és minden emberre nézve áll az, hogy maga magának kell Istent keresni s megtalálnia. Először is el kell vetni minden hamis bálvány imádásra vezető emberi alkotást, hogy tiszta, sima ut vezessen Istenhez. Úgy kell elárnunk, amint Pál cselekedett Athénben, mikor az Úrról prédikált, aki a világot teremtette és mindazt a mi abban van.

Pál apostol nem rettent vissza, mikor megragadták és az Areopágusra vitték. (így nevezték Athénben az Ares halmon épített templomot, ahol a város legfőbb törvényszéke ítélkezett s a hol a tudósok is vitatkoztak.) Úgy állt, mint Mózes a Sinai hegyen, vagy Illés a Kármel hegyén. Lelkében égett az a vágy, hogy az embereket az igaz Istenhez vezesse. Ebben is megmutatta Krisztushoz való hűségét, akitől semmi sem választhatta el többé. (H. S.)

“Hogy Magyarország ma is nemzet,

és mint magyar él a hazán......bizony nem

Kollonicsnak és Bársony Györgynek köszönheti. Háromszázötven esztendő óta mindig úgy tudták, úgy érezték, hogy csak a kálvinistákat kell valahogyan meggyengiteni, ezt a nemzetfenntartó, szívós izmu, fegyelmezett, szigorú erkölcsű, durva kérgü, de megbízható, őszinte elemet, aztán

..... Hadd hallgassam el a többit.” (Kenessey Béla, volt erdélyi püspök.)

Jánoska nagyon vézna, gyönge kis gyermek volt. Társai, akikkel egy évben került ki az iskolából, sokkal nagyobbak és erősebbek voltak. Gúnyolták is ezért Jánoskát. A gőgös pajtások elnevezték csitrinek, szalmaszálnak. Pedig Jánoska sokkal többet fáradott, mint ők. Csak hogy erről keveset tudtak. Szegény, beteges édes anyjának mindig megkereste a betevő falatot. A jó szomszédok is szívesen küldték a boltba, vásárra, rábíztak mindenféle apró munkát és szívesen ajándékoztak munkájáért kenyeret, gyümölcsöt, pénzt is.

Mikor úgy elballagott egymagában a hullámos galileai tenger partján, hogy szerette volna elmondani valakinek az ő keserűségét. Mindenki azt mondja, hogy ő belőle nem lesz semmi. Pedig hányszor álmodozott arról, hogy nagy ember szeretne lenni, valami hőstettet szeretne véghez vinni. Mikor a falu öregei beszéltek neki hősökről, vezérekről, hogy dobogott sokszor a fiú szive! Hogyha ő belőle is olyan híres hadvezér lehetne! Segény édes anyjának nem kellene akkor igy nyomorogni, puha párnára fektetné, fehér kalácsot hozna neki. Melyik gyermek nem álmodott soha nagyságról, dicsőségről ?

Mikor igy elgondolja mindezt ott a tó partján, már-már könnyek készülnek kifordulni két szemén. De aztán gondol egyet, letörli könnyeit és hazafelé indul. Valami olyan jutott eszébe, a mire eddig még sohasem gondolt.

Bátran lép be édesanyja szegényes szobácskájába. Anyám, édes anyám, — igy szól — én elmegyek világgá. Elmegyek Jeruzsálembe szerencsét próbálni.

Az özvegynek elállt szeme-szája. Hova gondolsz kis fiam? Ki akarsz menni a nagy világba, a durva, kíméletlen emberek közé, mi lesz veled ?

Jánoska zokogva borult édesanyjára s mindketten sírtak. De azután mégis fölkelt az édesanyja, kinyitotta a szekrényt, kivette belőle mind az öt árpakenyeret és beletette a fiú tarisznyájába. Két halacska volt a tarisznyában, azt is benne hagyta.

— Menj édes fiam, Isten áldjon. Én rólam majd csak gondot visel a jó Isten! — Elindult tehát egyedül Jánoska, az útról vissza-vissza néz szülővárosára, amit éppen most aranyoz meg a délutáni nap sugara. Végre kiért a nagy pusztaságra. Hirtelen megállt. Mennyi nép van ott mi történt ? Soha ennyi embert nem látott együtt. Közelebb megy, s látja, hogy a názáreti Jézus tanitja a sokaságot. Tanítása megtöltötte a szivet és a lelket.

De nini, feléje jön valaki, aki látja, hogy teli van a tarisznyája és megkérdi, hogy hány kenyere van. Jánoska örömmel oda adta neki és Jézus megáldotta, fehasználta, csodát tett vele. Mind azt a sok népet megvendégelte.

Jánoska nem tudta, ébren van-e vagy álmodik ? De aztán megtanulta, hogy minden kicsiny dologból lehet nagy áldás, ha odaadjuk Jézus kezébe. Megtanulta, hogy ő belőle is csak úgy lehet nagy ember, ha Jézus tanítása szerint fog élni.

Vígan tért haza. Teli volt már lelke reménynyel és bizalommal. Amint látták volt gőgös társai, hogy milyen szorgalmas ember lett Jánosból és hogy megáldja Isten minden dolgát eszükbe jutott, hogy mégsem ők a nagyobbak, az erősebbek, hanem az a másik, gyengének látszó ifjú. (H. S.)