Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-09-19 / 38. szám
38-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 5-ik oldal Példaadás Lázbeteg korban élünk. Nyugtalanság, elégedetlenség uralja a lelkeket. Akaratunk ellenére is magával ragad bennünket ez az ideges korszellem. Pedig mi keresztyének vagyunk s azt hirdetjük, hogy van hitünk s bizodalmunk az Istenben s az igazat valljuk. Az lenne tehát helyes, ha Istenbe vetett bizalmunkban megtalálnék a békés, a csöndes, a nyugodt életet. Ám ez teljesen lehetetlen mindaddig, mig meg nem teremtjük magunk körül a békességnek s a nyugalomnak légkörét, mely öleljen körül mindeneket. Ez a légkör isteni védelem, mert egyenes eredménye ez az Istenbe vetett rendületlen bizalomnak. Láttatok-é már fájdalomtól tépett szivet, aki törhetetlen bizalmát soha egy pillanatra sem veszítette el, sőt veszedelmekkel teli életében bámulatos erőt és bátorságot tanúsított? Ha láttatok ilyen embert, akkor láttátok az életben megvalósulva Istennek tervét, melynek alapján védelmezi az ő gyermekeit. Minden keresztyén ember életének értéke abban domborodik ki, hogy határozott és megdönthetetlen bizonyságot tesz a lelki és szellemi dolgok valódiságáról, a gonoszság legyőzésének lehetőségéről és az emberi életben az isteni eszménykép szépségéről. Már önmagában véve ez a bizonyságtétel is az Istennel való erőteljes közösségről beszél. Bárhol és bármikor tűnjék is szembe a krisztusi élet szépsége: nem egyéb ez, mint döntő érv Isten mellett a hitetlenekkel szemben. A keresztyénség nemcsak az egyén megváltását munkáló tudomány, hanem ennél sokkal több. Munkálja az egyén megváltását, de azzal a fenségesen magas célzattal, hogy befolyást gyakoroljon, közvéleményt teremtsen s végül mindeneket körül öleljen. Az a végcél, amely felé Krisztus törekedett, az volt, hogy megalapozza Istennek királyi méltóságát s vissza állítsa az elbukott üdvrendet. Ez a cél lebeg minden olyan ember előtt, aki a Krisztusban él. A teremtett világ szűk korlátok között nyög és várja az Isten fiainak kinyilatkoztatását a szabadságra vonatkozólag. Minden ilyen kinyilatkoztatás hozzájárul az emberiség rabláncainak széttépé- séhez, a faji határfalak ledöntéséhez és ahhoz, hogy a teremtett világ nyögése szent zsolozsmává, imádságos istentiszteletté változzék át. Isten cselekszi ezt, de rajtunk keresztül! A mi Mesterünk azt akarja, hogy fényljék a mi világosságunk, hogy azt a pici kis kört, amelyben mozgunk ragyogóvá tegyük. A fényárasztás mindig kerül valamibe. A világosság a saját forrásán táplálkozik. A meg nem gyújtott gyertya világosságot nem áraszt. A világosságot mindig égés előzi meg. Nem lehetünk másoknak hasznára a nélkül, hogy mi magunk azért meg ne fizessük az árt. Az égés mindig a fádalom gondo- dolatát kelti fel bennünk. A fájdalomtól pedig visszahúzódunk. Nem sorozzuk ezt az élet kellemes érzései közzé. Úgy gondoljuk, hogy a világ javát akkor munkálhatjuk leginkább, amikor teljes erőnek és egészségnek örvendünk és a mikor képesek vagyunk szívvel is, kézzel is másokkal jót cselekedni. Amikor aztán ki kell munkakörünkből Lépnünk, amikor szenvedünk, amikor ágyhoz köt betegségünk, amikor erőnet a fájdalom emészti fel, amikor minden tevékenységünk megszűnt: úgy érezzük, hogy nincs többé reánk szükség, hogy értéktelen semmik vagyunk, hogy megszűntünk je- jelentőséggel bírni. Pedig csak egy kis türelemre, egy kis alázatosságra van szükség és rövid időn belől bizonyságát látjuk annak, hogy szenvedéseink és fájdalmaink közepette nagyobb hasznára váltunk a világnak s benne embertársainknak ,mint amikor azt hittük, hogy virágzó egészségünkben cselekedeteinkkel igen sok jót tettünk. Égünk és mert égünk világosságot árasztunk. Eláraszthatjuk a világot, miként őszszel a hulló faleeelvk a pázsitot, vallásos irodalommal. Adhatunk egy-egy jó könyvet minden ember kezébe. De a világ ma nem olvas könyveket. Sok a dolga minden embernek. El van foglalva. Szive megtelt különböző vágyakkal. Ám azt a levelet, ami te vagy, elolvassa és vagy elfogadja, vagy elveti a Krisztus tudományát, aszerint, amint annak értékét mindennapi életedből, mindennapi cselekedetből kiolvasta, megállapította; aszerint, amint te arról bizonyságot tettél. És nem is szükséges bizonyságot tenni. Mert nézd: a lámpa nem beszél, de ragyog. A zugó tenger veszélyes helyén felállított világitó torony nem ad hangot síppal, dobbal s hangos szerszámokkal, de barátságos és biztató fényét már messziről látja a veszélyben levő hajós. Nos hát igy ragyogjon cselekedeteiden keresztül a te hited! Minden cselekedeted legyen a te életednek világitó szövétneke, hogy ennek fénye és ragyogása mellett mások is megtalálják az örök életre vezető utat! Régi, igen régi és pedig félelmes és mélységes fontossággal biró mondás az, hogy mi itt ezen aföldön formáljuk a jellemet az örökkévealóság számára. Formáljuk a jellemet! Kiét? A miénket, vagy pedig a másokét? Mindkettőt. És ebben rejlik ami létezésünknek káros, vagy ádásos felelőssége. Elejtettél egy szót, a nép közzé dobtál egy gondolatot, cselekedeteddel felköltötted embertársaid figyelmét! Tudod mit tettél véle? Nem tudod. De azt tudd meg, hogy ezer és ezer embertársad lép be és fog évenként az örökkévalóságba egészen más jellemmel, mint amilyennel belépett volna, ha te ezt az árnyékvilágot soha sem pillantod meg. Annak a világnak ragyogó sugara rá fog világítani embertársaid jellemén a te ujjlenyomatodra.Embertársaid viszont mások jellemének kialakulására gyakorolnak döntő befolyást és ez igy megy tovább mindaddig, mig a jövő nemzedékek minden tagján egész az örökkévalóságig meglátszik életfolytatásod hatása. Mielőtt Ausztráliában megnyitották volna az aranymezőket, ahoz értő embereket küldtek ki a környék felkutatására és megvizsgálására. Ezek azzal tértek vissza, hogy azon a vidéken bőséggel található arany. Az érdeklődést azonban nem tudták felkölteni. Történt aztán, hogy nehány fiatal ember megrakta zsebeit apró, sárgás színben játszó ércdarabokkal. Bevitték a közel fekvő városba s mutogatták az embereknek. Akik látták, nyomban felfedezték, hogy azok az apró ércdarabok gazdag aranytartalommal bírnak. Mohó érdeklődéssel kérdezték a fiuktól, hogy hol vették? Ezek közömbösen felelték, hogy hát ahonnan ők jönnek, egész hegyszakadékok ilyen ércdarabokkal vannak tele. Másnap már ezren, sőt tizezren indulnak el a fiuk nyomán az aranymezők felkutatására. Ilyen a keresztyén ember élete is. Tanúbizonyságot kell tennie a Krisztusról. De amikor tanúbizonyságot tesz, akkor megkívánják az emberek, hogy lás sák benne az aranynál is drágább értéket : a Krisztus jellemének tökéletesebb megnyilvánulását. És mikor ezt látják, az emberek tízezrei indulnak meg az ő nyomdokain. Vagy huszonöt esztendővel ezelőtt történt Londonban, Anglia fővárosában. Egy áldott lelkű asszonykát arra kért a lelkipásztor, hogy a vállalná el a vasárnapi iskolában, a nagy lányok osztályának tanítását. Az osztálynak ekkor ösz- szesen három tagja volt. Az asszonyka nem érezte magát elég erősnek és alkalmasnak arra, hogy ezt a felelősséget magára vállalja s vonakodott. Végre mégis beleegyezett abba, hogy egy hónapi próbaidőre vállalja a munkát. Mikor a hónap letelt, a három tagból álló osztály kilencre szaporodott s ez oly lel- kesitőleg hatott az asszonykára, hogy továbbra is megmaradt az osztály élén. Egy egész nagy termet' bocsátott az egyház rendelkezésére. Pár éven belől ez az osztály ötszáz tagot számlált. A múlt télen hatvankilenc éves korában magához szólította az Ur ezt a jó lelkű osszony- kát s hatszázötven tagból álló osztály T
