Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1925-08-15 / 33. szám

33-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3. oldal lamban levő Portlandban lemondott a szövetség elnökségéről, amelyet több mint 40 esztendőn át viselt. Nincs még egy ember Amerikában, akinek mun­kája az amerikai ifjúság életében mé­lyebb nyomot hagyott volna, mint az övé s talán nincs még egy, aki boldogabb ember volna, mint ő. Negy­vennégy esztendő alatt saját szemével látta munkájának óriási sikerét. Ma már látja, hogy nem élt hiába. Munká­ja nyomán négy millió ifjú vallja ma­gát a Jézus tanítványának a világ min­den részében — lehet-e ennél nagyobb jutalmat elképzelni egy ember számá­ra, aki nemcsak élt és dolgozott, ha­nem az Isten országáért élt és dolgo­zott? Adja Isten, hogy ez modern apos­tol még sokáig szólhasson azokhoz, a kiknek életét szentelte: a világ keresz­tyén, Krisztust követni akaró ifjúságá­hoz. A REFORMÁTUS VILÁGGYÜLÉS. A reformátusi hitelveket valló, pres­biteri rendszer alapján álló közegyhá­zak most tartották meg világgyülésü- ket az angliai Cardiff-ban. Ezt a nagy- fontosságú kongresszust, amelyet négy évenlkint egyszer tartanak, legutóbb Pittsburghban tartották meg. Képvi­selve vannak rajta az összes nemze­tek s köztük a számban és erkölcsi súlyban még mindig nagy magyaror­szági református egyház is. Örömmel látjuk, hogy a nevezetes kongresszus egyik legnagyobb sikerű előadását dr. Richards, a lancasteri theológia igaz­gatója tartotta, aki egyike a Reformed Church legkimagaslóbb vezéremberei­nek. Négy esztendő múlt el az utolsó kon­gresszus óta, amely hosszasan foglal­kozott az elszakított magyar egyházak ügyével is. A kongresszus kimondotta akkor, hogy az elszakított és elnyo­mott magyar egyházi élet szenvedései­re fel fogja hívni a világ figyelmét. Az elmúlt négy év a bizonyság reá, hogy ezt a fogadalmat a világszövet­ség valóra is váltotta. Különösen Er­dély reformátusságáért igyekezett mi­nél többet tenni. Az eredmény sajnos, nagyon csekély — ha ugyan egyáltalá­ban lehet eredményről beszélni. Erdély református magyarsága napról-napra nehezebb helyzetben van. Úgy látszik, ma még nincs hatalom, amely ezen se­gíteni tudna. (V. Ö.) “Isten igéjén alapuló hit az igazi imádság anyja: tehát mihelyt eltérünk az Ő igéjétől, imádságunk is szükség­képpen hamis lesz.” Az igazi szépség forrása A vörösbegy, — mondja egy ó-né­met mese, — amikor Isten megterem­tette, kicsi, szürke, jelentéktelen ma­dárka volt. Mindig vágyott valami dísz­re, valami különös szépségre, de Isten semmi ilyet nem adott neki. Egyszer a kis madár szomorú, al­kony estén — rátelepedett egy kereszt­fára. A keresztfán egy ember volt fel­szegezve. A fején, mely ájultan hanyat­lott a mellére, — szörnyű töviskorona volt. A tövisek behatoltak a húsába és vékonyan csurgott a vér az arcán ke­resztül. A kis madár szive megtellett részvéttel, kimondhatatlan szomorúság­gal. Szeretett volna segíteni, de nem tudta, hogyan ?... A vasszögeket, amik áthatoltak a felfeszitett kezén, lábán, — nem tudta lefeszíteni. Apró, erős csőrével neki állt a töviseknek, azokat próbálta kihuzogatni. Amint egyet ki­rántott, az megsebezte őt magát is, vére kicsordult és fáradtan vergődött haza a fészkébe. Másnapra a seb be­gyógyult. De elől, a nyakán ott maradt egy kerek, piros folt. — Nézzétek, — mondta az orgona­bokor a többieknek, — milyen szép lett ez a kis madár! Ugyan honnan kapta? — Ugyan honnan kaptad azt a szép piros foltot a nyakadon? — kérdezte egy faág, mely benyúlt egészen a kis­madár fészkéig. — Tegnap egy tüskét kihúztam egy felfeszitett szenvedő ember vérző hom­lokából ..., — felelte a vörösbegy, — talán annak a nyoma maradt rajtam! — ...Vörösbegy, ...vörösbegy, — ismételték a kis fűszálak, a nádak és meghajoltak mélyen előtte. — Isten megjutalmazta a jótettért, ez lett az ő igazi szépsége! . . .Vájjon egy kivett fájó tüske, egy megszüntetett fájdalom, egy letörült könny, egy részvevő szó emlékének szépségét hordozza-e a mi lelkünk is? Vaj jen megtanuljuk-e a kis vörösbegy­től, hogy az igazi szépség és jóság és a részvét soha el nem múló vonása az emberorcán és az emberi lelken is? Kövek Egy alkalommal két asszony jött egy bölcs aggastyánhoz, hogy valamit tanulhassanak tőle. Az egyik nagyon megvádolta magát az öreg előtt, azt hangoztatván, hogy ő nagy bűnös. Még ifjú korában bűnt követett el egyszer s e bűnének emlé­kezete végig kínozta őt egész életén. A másik asszony, mint mondá, soha­sem vétkezett a törvények ellen s igy magát ártatlannak érzi, ki önmagával meg lehet elégedve. Az aggastyán mindkét asszonyt ki­kérdezte élete felől. Az előbbi forró könnyek közt vallotta be a vétkét, amit egyszer elkövetett. És bünénök súlya alatt oly nyomorultntk érezte magát, hogy még csak remélni se merte a megbocsátást. Ennek ellenében a másik asszony semmiféle bűn terhét sem érezte. Az aggastyán előbb a vétkes nőhöz fordulva igy szólt: — Te, Istenek szolgáló leánya, menj ki a város kapuja elé és keresd meg a legnagyobb követ, amit csak elbírsz és hozd azt ide!... Te pedig — mon­dotta azután a másik asszonynak, — szintén hozzál ide köveket, amennyit csak össze tudsz gyűjteni, de csupa aprókat... A két asszony elment, hogy az ag­gastyán parancsának eleget tegyenek. Az egyik egy nagy és nehéz követ ho­zott, a másik egy zsák apró kavicsot. Az agg megnézte a köveket és igy szólt:------ Most pedig még egy feladatot adok nektek. Menjetek és helyezzétek vissza a köveket ugyanarra a helyre, ahonnan felvettétek s azután térjetek ismét ide vissza. Az egyik nagyon könnyen megtalálta a helyet, ahonnan a nagy követ elvit­te és azt ott ismét könnyen vissza is helyezhette. A másik azonban sehogy sem volt képes visszaemlékezni az egyes helyekre, ahonnan az apró kavi­csokat felszedegette és kénytelen volt ismét telt zsákkal térni vissza. Nos, — szólt az aggastyán hozzájuk, —lássátok, éppen igy vagytok ti a bű­neitekkel is! Te, leányom, minden ne­hézség nélkül vissza tehetted a te ne­héz és súlyos kövedet, arra a helyre, ahol az volt, mert erre pontosan em­lékeztél. Te azonban, fordult a másik­hoz, — a köveidet le nem rakhattad, mert már elfeledted, hol is szedted fel azokat. Aki tehát lelkifurdalást érez egyetlen bűne miatt, az igyekszik e bűnét az emberekkel és önmagával szemben is­mét jóvátenni. Ezzel szabadulhat a bűn következményétől. Aki azonban csupa apró dolgokban vétkes, gyakran megfeledkezik az apró bűneiről, azokat tehát meg nem bánja és igy hozzászokik a bűnös élethez és mindig csak a mások életét ítéli meg szigorúan. Mi mindnyájan bűnösök vagyunk. Jaj nekünk, ha erre nem emlékezünk és bűneink fölött megbánást nem éreziink!

Next

/
Oldalképek
Tartalom