Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-05-02 / 18. szám
VOL. XXVI. ÉVFOLYAM DETROIT, MICH., 1925 MÁJUS 2. NO. 18. SZÁM AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSAK UPJA Entered as second class mail matter on the 16th of October, 1924 at the ns T ■ under the Act of March 3, 1879. f------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------->. EGY CÉL FELÉ Újra itt a tavasz. Fagytól fölengedett rögéből a földnek, illatos csókjára égő napsugárnak megmozdul valami, sejtelmes mélységek titkos forrásából erjedni kezd a lét, és rügyek fakadnak, és napsugár dalol, s a pacsirtadalban, rózsa illatában és pázsitos rétben ott pompázik a gyümölcsérés mámoros Ígérete. t * Újra itt a tavasz. Szive van mindennek, vagy talán lelkének álmodott vágyai öltenek festet, talán egy művésznek ihletett szerelme kezdi meg himnuszát, mikor a fejlődés magasztos pillanataiban a gyümölcsérlelés vágya lüktet a nagy természetben. Alul a nehéz föld, a mozdulatlan sár, felül ragyogó ég, s a melegítő nap, és minden fejlődés, minden továbbtökéletesülés e kettőnek fönséges egybealkotása. Központja felé a földnek küldi gyökereit minden növény, központja felé a nehéz anyagnak vonzódik minden anyagi lény, de a súllyal megmérhetetlen virágillat, a távolsággal f ölbecsülhetetlen csalogánydal, s az idővel meg nem határozható lélekmelegség bár táplálékát a földből veszi, növekvésében mégis fölfelé, az éltet lehelő, fényt és melegséget sugároztató nap felé törekszik, mely csókos halhatatlanságban hinti áldásait mindenre, ami él. Ujra itt a tavasz. Az isteni áldás, s az emberi munka csodás harmóniája nekilát feladatához, öröktől fogva kiszabott energiáival teljesülés felé vinni az öröktől fogva kiszabott Istengondolatot. Redős homloku gondolkodók, kérgestenyerü napszámosok fáradoznak azon, hogy tökéletessé tegyék az örök emberi célt, boldoggá tegyék az az egyes embert épugy, mint az emberi társadalmat, s az élet sugaras áldásait eljuttassák a hajlotthátu kunyhókba csakúgy, mint a gazdagok márvány palotáiba. Golgotás ragyogása életprogramm krisztusi megvilágítása égő szövétnekként lobog minden alkotásban, tavaszt hozni bele az emberiélekbe, boldog pacsirtadalt és virágillatot, meg nem sejtett vágyak tündéri ragyogását varázsolni bele az emberszivekbe, s a hús és vér anyagában gyökeredző krisztusi szeretet égő napja mellett virágot fakasztani a nagy Isten felé. Virágot, melynek gyökér- szálai belenyúlnak a létfenntartáshoz szükséges anyagi világba, de amelynek céltudatosan felépített organizmusa, a reménység színét magukon hordozó törzse és levelei önmaguk megdicsőülését látják az önmegtagadás, alázatosság és áldozatkészség pompás virágában, s mely mint egy ég felé fordított harang, zengő glóriával hirdeti a mindent átható isteni szeretet édes boldogságát. Újra itt a tavasz. Selymes sóhajtással rügyek fakadoznak, misztikus életvágy lágy melódiái hatják át a léget, s a virágok színe annyi különböző. Hófehér liliom, ártatlan szépségnek király kisasszonya, vérpiros rózsa, a fájdalmaiban megdicsöült jóság gyönyörű virága, viharral dacoló tölgyek árnyékában meghúzódó szerény kis ibolya, s az élet keresztjét szögeivel magába záró golgotavirág édes testvérei annak a virágnak, melynek zsendii- lésre váró magja ott szunnyad az ember szivében. Titkos sóhajtása a boldogságvágynak, epedő szerelme a bol- dogitásnak, várja a pillanatot, hogy teljes[ szépségében kibontakozzék. Termékeny talaján a lélek kertjének virágok fakadnak, csodaszép, ragyogók, s a szépség pompázó köntösében biztató melegséggel mosolyognak fejlődő testvéreik felé. Ujra itt a tavasz, a munka. Gaztól tisztogatják a veteményes kertet, féregtől megóvják, fölös gályáitól megszabadítják a termékeny fákat, féltő szeretettel, aggódó gondoskodással teszik ki a napra, ültetik el, vagy öntöz- getik a virágpalántát. S aki gondozgatta, aki öntözgette, szerető gondjával naponta figyelte, hogy virágos kertjének minden palántája belülről kifelé, alulról fölfelé, önmagából, mintegy önmaga fölé hozta virágait, annak gondolnia kellett már régen arra is, hogy neki önmagának is, mint aki egyik palántája az Isten kertjének, lelkének megtisztított talaján, belülről kifelé, szivének legszebb tulajdonságait valóságra hozva, alulról fölfelé, az élet anyagi részéből az erkölcsi világ felséges ideái felé, önmagából, mintegy önmaga fölé törekedve kellene hozni virágait, legyen az liliom, szűzi ártatlanság, szenvedések véres küzdelmeiben harmatozott bíboros rózsa, küzdő tölgyek pártján álló alázat virága, avagy a csöndes elvonultságban szenvedő golgotavirág. Vihar idején fejüket lehajtva összehajlanak a földi virágok, s a vihar elmúltán újra kisüt a nap, “az Urat szeretők leikeiben minden a jónak érdekében történik.” HOSPODÁR BALÁZS.
