Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-03-28 / 13. szám
2. oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 13-ik szám r------------------------------------------s PUBLICATION COMMITTEE: Rev. Alexander Ludman, Rev. Géza Takaró, Rev. Julius Melegh, Rev. Francis Újlaki, Rev. Louis Bogár, Rev. Gabriel Dókus jr., Rev. Francis Kovách, Rév. Charles Papp, Rév. Sigismund Laky. EDITOR IN CHIEF: Rev. MICHAEL TÓTH, 8016 Vanderbilt Avenue Detroit, Mich. Tel. Cedar 4237 BUSINESS MANAGER: JULIUS FODOR, 7911 West Jefferson Ave. Detroit, Mich. Tel. Cedar 0414 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA AMERICAN HUNGARIAN PRESBYTERIAN AND REFORMED CHURCH PAPER PUBLISHED WEEKLY — MEGJELENIK MINDEN HÉTEN SUBSCRIPTION TERMS: $2.00 PER YEAR SENT ANYWHERE ELŐFIZETÉSI ÁR: BÁRHOVA KÜLDVE 2 DOLLÁR EGY ÉVRE Mindennemű közlemény a felelős szerkesztőhöz küldendő. Előfizetési és hirdetési dijak az üzletvezetőhöz küldendők. Publication Office: 7911 W. Jefferson Ave. Detroit, Mich. Tel. Cedar 0414 Editor’s Address: 8016 Vanderbilt Ave. Detroit, Mich. = Tel. Cedar 4237 Entered as second class mail matter on the 16th of October, 1924 at the P. O. at Detroit, Michigan, under the Act of March 3, 1879. KIADÓ BIZOTTSÁG: Ludmán Sándor, Bridgeport Takaró Géza, New York Melegh Gyula, McKeesport Újlaki Ferenc, Lorain Bogár Lajos, Toledo Dókus Gábor, Canton Kovách Ferenc, Bloomfield Papp Károly, Lackawanna Laky Zsigmond, New Brunswick FELELŐS SZERKESZTŐ: TÓTH MIHÁLY, 8016 Vanderbilt Avenue Detroit, Mich. Tel. Cedar 4237 ÜZLETVEZETŐ: FODOR GYULA, 7911 West Jefferson Ave. Detroit, Mich. Tel. Cedar 0414 V_____________________________________J Történetek és gondolatok Perrin Holmes Lowrey-nek van egy kis költeménye, melynek tartalmát egy kis fiúcskának a mennyországról való kérdezősködése képezi. A vers tartalma a következő: “Nagyapó, milyen nagy a mennyország? — kérdeztem» én, — van akkora, mint a mi városunk, van akkora, mint a kéklő ég boltja?... Van akkora, mint a világ?” A nagyapa mosolyogva nézett a gyermekre s nem válaszolt azonnal. Öreg arcának ráncai között meleg, fiatalos lelke kicsillogott a szemeiből, ajkai egyideig zárva maradtak, majd az arcán átsuhanó mosoly szólásra késztette és csöndesen igy felelt: “Nem, fiacskám; a mennyország csak akkora, mint egy jó kis gyermek szive.” Valóban, mig egyfelől a mennyország az egész világot átfogó, mindent magába záró lelki valóság, másfelől alapjában véve s egyúttal a maga teljességében és nagyszerűségében megtalálható egy gyermek tiszta szivében is. A kis költemény utolsó sorában Krisztusnak az a gondolata jut kifejezésre, mely, mikor a tanitványok megkérdezték, hogy kicsoda legnagyobb a mennyeknek országában, a következő feleletet adta a Megváltó ajkára: “Bizony mondom néktek, hogy, hacsak meg nem változtok és olyanokká nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképen be nem mehettek a mennyeknek országába.” * * Gyönyörű kép: egyfelől az elsőségen vitatkozó tanitványok ámuló csoportja, másfelől Jézus, ki fent idézett szavainak illusztrálása végett egy kis gyermeket állított a csoport közepére. Előttünk áll egyfelől a világ s az emberi élet a maga küzdelmeivel, a bűn és az önzés szakadékaival és ingoványaival, másfelől pedig az önmagunk megalázásában kifejeződő, lélekformáló erő, az egyszerű, tiszta szív: a gyermekké levés által megnyílt örökkévaló és végtelen lehetőségek. Az élet igazi nagyságának, maradandó értékeinek s magának a mennyország elérésének a titka nem a saját önzésünk, az elsőségért való tülekedésünk eredményeiben, hanem a hasznos és önzetlen szolgálatra, romlatlan tisztaságra való vágyódásban és öntudatos törekvésben válik megnyílt valósággá. S mindazok számára, kik mennyországukat földi múlandóságokban keresik, álljon ott figyelmeztetésül Krisztus intő szava: Valaki azért megalázza magát és olyanná lesz, mint ez a kis gyermek, az nagy lesz a mennyeknek országában. * * Heine, a hires német költő, nagyon világias és laza erkölcsű életet élt s ennek következményeként életének utolsó éveiben nyomorék beteggé vált. Nyolc hosszú és kínos éven keresztül nyomta betegágyát, mig végre a halál megváltotta szenvedéseitől. Mielőtt halálos betegsége ágyba szegezte volna, az utolsó napok egyikén a Louvre- ba vánszorgott el a nagybeteg költő. (Heine ugyanis Párisban élt s a Louvre nem más, mint a világhírű párisi szépművészeti múzeum. ) A lelki elkoldusodásnak, az emberi lélek nyomorúságának szomorú történetei között egy sincs megrázóbb talán, mint Heinének a Louvre-ban tett utolsó látogatása. Azon a napon Páris tele volt a második forradalom lelkes izgalmával. Az utcák tele voltak rajongó, forradalmi lázban égő embertömegekkel. A beteg költő nagy üggyel- bajjal elvánszorgott a Louvre épületéig s belépve a szoborcsarnokba lépett, melyben ezernyi szobor között a klasszikus görög művészet legtökéletesebb alkotása, a letört karú “Milói Vénusz” volt elhelyezve. Az itt lejátszódott jelenetet Heine emlékirataiban a következőleg irja le: “Csaknem teljesen ki voltam merülve, mikor beléptem a magas csarnokba, melyben a szépség istennője áll az ő márvány talpazatán. Odavánszorogtam lábaihoz s lerogyva ott feküdtem előtte sokáig, nagyon sokáig. Sírtam. Oly keservesen, oly mély fájdalommal zokogtam, hogy az élettelen kőnek is meg kellett volna indulnia fájdalmaimon. S úgy éreztem, hogy mintha a márvány istennő részvétteljesen nézett volna rám. Mintha mondta volna: “Szánlak, te szegény, te veszendő ember.” De arcán nem volt semmi vigasztalás s a hogy hideg márványtestének vonalait néztem, mintha hangtalanul ezt mondotta volna: “Látod, nem segíthetek rajtad. Kő vagyok s nincsenek karjaim: hogy emelhetnélek fel, hogy tudnálak karomba zárni?” Az eltékozolt életű, vergődő költő rossz helyre ment segítségért. Egész életében a földi, testi dolgok imádója volt, azok vitték romlásba s a kétségbeesés idején segíteni nem tudtak rajta. Azok az emberek pedig, kik az ő életüket Istennek adták, sohasem züllöttek el, sohasem érezték, hogy életük haszontalan volt s ha mégis nagy megpróbáltatás idején Istenhez menekültek s Tőle segítséget kértek: azt meg is találták. Isten szive nem kőből van s Isten karja erős és mindig kész arra, hogy bennünket, könnyen megtántorodó embereket, felemeljen és magához öleljen. * * A szentségnek a jele emberek között sohasem hibátlanság, a tökéletesség, hanem a megszenteT'dés. Ember úgy sem érheti el a teljes tökéletességet. A mi kötelességünk az, hogy becsületes, komoly törekvéssel próbáljuk a tökéletes eszményt jobban-jobban megközelíteni. A szent ember nem hibátlan ember, hanem olyan valaki, ki szivét és életét fentartás nélkül Istennek s az ő országa örök javainak szenteli. * * A keresztyén vallásnak igazi nagysága és ereje abban áll, hogy a legegyszerűbb ember is megérti igazságait és boldog lehet a Krisztusba vetett hit ereje által, másfelől pedig a legmagasabb műveltségű embert is kielégíti és soha nem álmodott lelki magasságokba emeli a Megváltóba vetett hit s az Ő tanításainak követése... A mennyország akkora, mint egy gyermek szive és mégis oly nagy, sőt számtalanszor nagyobb, mint az egész, végtelennek tetsző látható világ. * * A tudósok és filozófusok hangyaszorgalommal kutatják az élet és a természet titkait s keresve a legfőbb lény után, elnevezik őt Erőnek, Anyagnak, Akaratnak, Törvénynek, Rendszernek. Megállapításaik elavulnak a korral, mely szülte őket, bölcsességük bolondságnak tűnik fel az utánuk következő nemzedékek szemében. A vallásban és különösen Krisztusnak s az Ő igaz követőinek vallásában pedig a középponti helyet Isten foglalja el, kinek neve: Atya — s kinek az emberiség szivéhez és erkölcsi életéhez való benső viszonya soha sem múlik el, mert felette áll a múlandó idő Változásainak. Micsoda vigasztalás és erő rejlik ebben a mondatban: “Isten az én Atyám?” Neked Atyád-e Isten? S te milyen gyermeke vagy Neki?”
