Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1920-12-25 / 52. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. 3 bői kicsordult, mert csak egy felülről jövő napsugárnak lehet azt fölszántani. Beszélj angyali hangokon az égi szeretet melegéről, a hit tündöklő fényéről, a reménység hervadhatatlan virágairól, mert ez örök, átlépi az idők korlátáit. Egy lehulló könnycseppben visz- szatükrözik az egész múlt. A mikor a gyűlölet tüze felgyújtotta e világot, a földre jött a pokol s lángjában annyi lélek benne égett. Tisztitó tűz szent karácsony! ihlesd az emberiséget, hogy hulljon szét a salak, a por- landó a közönyösség szürke hanuja és csak az maradjon meg, ami tiszta, erős, nemes érő. Szent karácsony! a világ örömet zengő halleluja énekébe, egy nemzet siralmas hangja is vegyül. A megváltás helyett a keresztre feszítés gyászát viseli. Elsodorták a világvihar rettentő hullámai, áldozata lett annak ami földi, ami a harag, gyűlölet jegyét pecsételi. E nemzet fel ett lobbansd fel a reménység szivárvány- szinét, add meg jutalmát a sokat szenvedett, megtiport magyar nemzetnek. Szent karácsony/ gyújtsd fel még egyszer csillagodat s azzal vezesd az embert megváltó eszméd golgot- hájához. Zengesd angyali hangodat s azzal tanítsd e világot igaz szeretette/ Horváth Sámuel, ref. lelkész Kettős advent. Az Amerikai Magyar Reformátusok Lapja számára Irta: — Hámborszky Gyula scrantoni ref. lelkész. Itt vannak az Advntnek várakozással teljes napjai újra. Csaknem 2000 esztendő választ el bennünket ama nagy és dicsőséges adventól, s mégis még ma is úgy megíhlstik a hívők lelkét e napok. Valljuk ugyan, hogy az igaz keresztyén ember egész életének advent- nek kell lennie: várásnak az Urra, készülődésnek az ő szent színe előtt való megállásra. De mégis, mégis.... az emberi lélek gyengeségének, szükségeinek finom megfigyelése nyilatkozott meg a keresztyén egyházban, amikor a karácsony fenséges ünnepe elrendeltetett, mint az előkészületnek, a magába szállásnak, a töredelmes bűn bánatnak komoly ideje az Adventnek napjai . Csaknem 2000 esztendeje, hogy fölhangzottak a próféta szavai a Juda pusztájában s a Jordánnak szent emlékekkel gazdag partjain s azok a szavak még ma is visszacsengenek leikeinkbe. “Készítsétek az Urnák útját, egyengessétek meg az ő ösvényeit.” — hangzik a szózat, s hatalmának nem tud ellenállani lelkünk, a mely pedig az esztendő egyébb szakaiban oly sokszor figyelmetlen Isten hívogató szavára. Az Urnák Lelke jár közöttünk: szivünket szorongatás fogja el, s lelkünk, visz- szavonulva a zajos külső világból, önmagába száll, hogy önmaga felett vizsgálódjék s keresse a kibékülést terem tő Istenével. Oh! Istennek lelke, járj is közöttünk! Szállj be szivünkbe s vezess megtérésre, hogy Jézusunkat illendően fogadjuk s híven általadjuk neki magunkat! Mi magyar protestánsok, különösen pedig refoimátusok azonban nemcsak egyszeresen, de kétszeresen is átéljük az Adventnak: a várakozásnak, a reménykedésnek komoly napjait. Egyházunk életében is várakozással, reménykedésekkel teljes napok következnek be. Hiszen ha volt boldogságra változtatandó nyomorúság, volt kielégit- tetést kívánó szükség a világban akkor, amikor a Szabadit ót várta: van nyomorúság és szükség egyházi életünk terén is. Távol van tőlem, hogy a mi bajainkat, nyomorúságunkat, szükségeinket a Megváltót várás világéival merjem össze hasonlítom. Hiszen nekünk van immár Messiásunk, de mégis mindnyájan érezzük, hogy szabaditásra, újjászületésre van szükségünk. Mint a légi zsidó és pogány világé, úgy a mi szemeink is a sejtelmes jövőre vannak függesztve, mint a melytől reménységünk betöltését, szükségeink kielégittetését, bajaink orvoslását várjuk. Valóban, Adventje van a magyar protestáns, különösen a református egyháznak is, úgy itt, mint túl a nagy tengeren, s nemcsak a keresztyén vallás-erkölcsi élet terén, hanem az egyházi életben is. Életbe vágó, nagy kérdések várnak megoldásra, sok a seb egyházunk testén! Lesz-e ennek a várakozásnak karácsonya: boldogító beteljesülése? Biztatásokkat nyertünk, jóindulatot tapasztaltunk, de még igen borús a láthatár. Terhes felhők gomolyognak szegény szülőhazánk egére s nem tudjuk áldásos eső fog-e azokból hullani, avagy pusztító jégverés, mely összetöri, sárba- fojtja reménységeinknek csiráit. Mit hoz a jövendő sokat megpróbált hazánkra és sokat szenvedett, nélkülözött magyar protestáns egyházunkra? — ember nem mondhatja meg. De ez a kétség és aggodalom, amely a magyar nemzet politikai életének látásán lelkűnkben támad, ez adventi napokban késztessen bennünket még komolyabb gondolkozásra, egyházunk, hazánk jövendője felett. E nehéz, súlyos napok s az azok által feltá- msztott amaz aggodalom, hogy vájjon megérjük-e reménységeink teljesülését? Komoly tanulságul szolgálhatnak arra, hogy a Krisztus anyaszentegyházának csupán emberekben bízni, reménységet csupán emberekre építeni nem lehet és nem szabad. Pedig én úgy látom, hogy ebbe a végzetes hibába estünk, amióta elvi- harzottak felettünk a szenvedés és elnyomatás nehéz századai. Úgy tetszik nekem, mintha bennünk a Krisztus előtti s Krisztus korabeli zsidóság támadt volna fel újra, a mely igazi boldogságot csak a külső szabadságban a szolgaság lánczainak lerázásában kereszte, de annál kevesebbet gondolt arra, hogy az Istennek országa ninep hozzá kötve a földi világ változó, alakúló, romba- dőlthető külső formájához és hatalmához, hanem mint a mustármag és az elvetett gabonaszem, az életnek be- leóltott isteni ereje által kell hogy kifejlődjék és nagy- gyá, erőssé legyen. Jézus mondá: “Keressétek először Istennek országát és annak igazságait, és mindenek megadatnak tinéktek.” S örök igazságot mondott ki általuk. De keressük-e mi igazán Istennek országát, amikor személységeink, tervezgetéseink inkább csak arra irányulnak, hogy mit együnk és mit igyunk, mivel ruházkodjunk, mint sem arra, hogy egyházunk belső: hitben, szeretetben, áldozatkészségben nyilatkozó életét is ujjászüljük a Krisztus evangyélomának élő erői által! Nem először adok kifejezést eme meggyőződésemnek: de talán, a mostani kettős Advent napjaiban, a mikor a Lélek magunkba szállásra, lelkünk és egyházunk szomorú sora felett való gondolkozásra hiv, inkább remélhetem, hogy a kiáltó szó nem lesz pusztában elhangzó. Egyházunk, hazánk, nemzetünk sebeinek orvoslását legelső sorban attól kell várnunk és remélnünk, a ki monda: “Keressük Istennek országát és annak igazságait.” Keressük azért azokat a módokat, eszközöket, a melyek által bevihessük a lelkekbe a názáreti Jézus ujászülő, megerősítő, megszentelő evangyéliomát. Jövel azért, oh áldott vendég! Szállj be szivünkbe s taníts meg minket te igazságaidban hinni, téged igazi szeretettel szeretni s egyedül a te szábaditásodban reményleni.
