Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1919 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1919-08-30 / 35. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7 A próféták szabadelvű állásfoglalása az átmenet a mózesi törvények és Jézus elveinek uralma között, ők igazán mondhatni előfutárjai annak a Messiásnak, kinek békességének nem lészen vége, s ki véget vet a véres áldozatoknak és az ajándékoknak’’ (Dán- 9, 27.) Nem szabad felednünk azt, hogy a zsidó nép mine jutui ‘í>B[n?}[tii[od ASn e.tsupBzuj u }[Oa ppuujfun Sáp vallásos életben. A mit azonban a mózesi törvények követeltek tőlük, — az tesi, lelki szolgaságot jelentett- Abban az időben a közlekedés gyarló volta, a zene és szórakoztató eszközök hiányossága miatt meglehetős egyhangú, szürke volt a mindennapi élet — folytatás. Képzeljük el egy akkori, átlagos zsidó család életét a reggeli házi szertartással, a napi kötlességek teljesítésével, — A foglalkozások nemzedékről nemzedékre szálfák, este esetleg társalgás, egy kevé*s ének. zene, s u- gyanazon programra minden nap.ra. — ünnepeken az egész család résztvett a zsinagógái istenitiszteleten, vagy a jéruzálemi templomban tartott hosszú ünnepi szertartásokon, melyeket nem a lelket megnemesitő, az akaratot jóra vezető és tanító prédikácziók, hanem az áldozatokkal járó, lélek nélküli üres, holt czeremoniák uraltak. A mint azsidó nép egyénisége fejlődni kezdett, — szabadságra vágyó természete fellázadt a betű uralma ellen. A szolgai vallás társadalmi életnek egyfelől szomorú visszahatása lett az erkölcsi élet lazasága, viszont örvendetes következménye lett azon lelki megújhodás, mely szabad lelki és testi életet követelt, tiltakozván a törvény — vallás zsarnoksága ellen- (folytatása következik.) Isten nélkül...Istennel — Elbeszélés. — Irta: Nagy Endre. A jelenlevők kalapjukat levéve, mély meghatottsággal mondták utána a megindító imát. Hazamenet pedig kisebb-nagyobi) csoportokra oszolva mondogatták : —Ennyi keserűséget, ennyi szenvedést talán még soha sem okozott gyermek az anyjának..... Másnap reggel az ősz lalkész ismét megszokott sétájára indult. Amint a temető mellett haladt, egy görnyedt testű, korosnak látszó, koldusforma emberrel találkozott. A ruhája rongyos, az arcza borotválatlan volt. Szemeiből az életuntság sugárzott ki. Hangja rekedt és gyenge volt. Köszönt. Az ősz lelkész viszonozta a köszöntést és tovább akart menni. A koldusforma ember azonban közelebb lépett hozzá és megkérdezte tőle: —Nem ismer, Tisztdetes úr? —Nem ismerem. De ha a nevét megmondaná, talán ráemlékeznék. —Táblás Imre vagyok. —óh, szerencsétlen! Hová jutottál?! Ott vagyok, ahova megjósolta Tiszteletes úr, hogy eljutok, ha .... —Ha Isten nélkül élsz — egészítette ki az ősz lelkész a fél'oenmaradt mondatot. —Igen ... igen .., Nagyon megbántam: Sokat szenvedtem azóta. Talán annyit rajtam kívül ember még nem is szennMett, —Ne képzelődj, fiam. Hát szegény anyád mit szenvedett? Vagy lehet-e annál nagyobb szenvedés, mit akkor szenved egy anya, mikor gyermeke, kit nagy szeretettel nevel, hála helyett a keserű bánatok tengerét kétségbeejtő módon zúdítja reá? —Igaza van Tiszteletes úrnak. Én éppen igy cselekedtem az édesanyámmal. És éppen ez az egyedüli oka annak a nagy szenvedésnek, a mi igy megtört, ilyen kedvtelenné, életunttá tett. Mert csakis az e felet ti bánat volt okozója minden szenvedésemnek és nem az a testi szenvedés, mit a züllés gyalázatos lejtőjén itt is, ott is éreztetett velem a sors. De jóvá teszem hibáimat- Elmegyek az édesanyámhoz, leborulok előtte és bocsánatát kérem. Megfogadom neki és megfogadom az Istennek, hogy szakitok eddigi gyalázatos, nyomorult é- letemmel. Istennek tetsző életet fogok élni. Becsületes, dolgos fia leszek az édesanyámnak. —Azzal már elkéstél. . —Hogyan, miért? —Anyádat tegnap temettük. Megölte a sok bánat. —Óh, én nyomorult! Anyám gyikosa! Föld nyílj meg alattam és nyelj el! — kiáltozott a bűnbánó ember, aztán eszméletlenül esett össze. Mikor magához tért. már a lelkészlakban feküdt. Sirt. Könnyei ráhullottak a szép tiszta ágyra. A Tiszteletes asszony mellette őrködött. Amint vége volt a reggeli istentiszteletnek, az ősz lelkész is az ágyához ment és vigasztalta, bátorította. De hiábavaló volt minden vigasztalás. Táblás Imre csak sirt. zokogott. Mikor aztán jól kisírta magát, elaludt. Amint fölébredt, a lelke szabadabb, a szive nyugodtabb volt. Magához hivatta az ősz lelkészt és beszélni kezdett: —Mikor minden vagyonát elpazaroltam szegény jó anyámnak, és a barátaim elhagytak, mint akitől már nincs mit várni, nagyon megdöbbentem- Az egyedüllét nagyon elcsüggesztett, gondolkozni, tervezgetni kezdtem. hogy mitévő legyek? A mesterségemet elhanyagoltam. Körülbelül három évig nem is gondoltam rá. Tanácstalanul, ketségbeesve gondoltam ekkor az utolsó mentségre, úgy számítottam, hogy hazajövök, bocsánatát kérem szegény jó anyámnak és Tiszteletes úrnak ; szakítani fogok mindennel, ami rossz. Jóvá teszem miden hibámat. El is indultam, útközben azonban e- szembe jutottak Tiszteletes úrnak, meg szegény jó anyámnak a szavai és visszafordultam. Szégyenlettem a tettemet nagyon, mert azt hittem, hogy hasztalan mennék haza, mert meg se hallgatnának, hanem érdemem szerint elkergetnének. És megindultam másfelé, czél nélkül, a nagy világba. De bármerre jártam, bárhova vitt utam. sehol se találtam nyugalmat. Mindenütt előttem volt a képe szegény jó szenvedő anyámnak. Magam előtt láttam, a hogy feketébe öltözve sirt, tördelte a kezeit. A hogy kért Tiszteletes úrral együtt, hogy hagyjam el a rossz barátokat, a rossz életet. É- reztem, hogy nagy gonoszságot cselekedtem, mikor rájuk se hallgattam. Bántott a lelkiismeret nagyon, hogy kigúnycltam Tiszteletes urat meg szegény jó anyámat — a hitvány czimborákért. Küzdöttem magammal bor- rezzek. ne szenvedjek többé. Eszemben volt minden vét- zasztóan; szerettem volna megsemmisülni, hogy ne é(Folytatása következik.)
