Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1917 (18. évfolyam, 14-52. szám)

1917-10-22 / 42. szám

PUBLICATION OFFICE: 1001 MANUFACTURERS’ BLDG. PITTSBURGH. PA. Editors residence address:'REV. ALEX. HARSANYI, lOOS—lOth Ave. HOMESTEAD, PA

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. PUBLISHED EVERY SATURDAY.

Entered as second class mail matter: Apr. 10. 1917. at the Post Office at Pittsburgh, Pa.

XVIII. ÉVFOLYAM, 42. SZÁM. 1917, OCT. 22. VOLUME XVIII. NO. 42.

Mire tanítanak a hulló

levelek?

A nagy természetnek minden jelensége, minden változása szívünkhöz szól, és tanít bennünket. A tavasz pompája, a nyár ékessége, az ősznek bánata, a télnek nyugalma: mind nem hagynak bennünket illetetlenül, mind nem tűnnek tova felettünk a nélkül, hogy eszméket gondolatokat, és érzelmeket ne ébresztenének miben- nünk.

Avagy mondjátok, ki tudna most is. — a hervadás. nak ebben a bús időszakában, — ki tudna közönynyel megállani a természetnek nagy ravatala előtt, mely fölött a fáknak elsárgúlt, elhervadt leveleit zörgeti a hideg őszi szél? óh, bizony úgy tetszik, mintha a halál volna felírva minden elhervadt falevélre, s mintha az a panaszos őszi szél a próféta fájdalmas sóhaját nyögné fülünkbe: “Elhullunk mi midnyájan. mint a fák levelei.”

Álljunk meg a hervadásra hajlott természet ölén,

és míg az elmúlás bús gondolata nehezedik lassanként lelkünkre: az evangéliomot szívünkhöz szorítva, a szomorú hasonlóság mellett gondoljunk arra a nagy különbségre is, mely a természeti világ tárgyainak sorsa és a mi sorsunk között van, mely abban áll, hogy a természeti világ sorsa az elmúlás, a mi sorsunk pedig: azorökélet, (Mindszenti.)

Őszi hangulat

Mu^ndóságnak szelíd képe, ősz!

Úgy eltűnődöm folyásod felett:

Mint vonod halvány fátyoloddal át A virúló, szép zöld természetet.

Szívem elszorúl, míg nézlek szót'an’,

Mint húll a levél s hervad a szirom;

Ma élek még — és holnap már talán Engemet is majd betakar sírom!?

A halál álma ha reám borúi

És nem láthatlak többé, természet!

Síromat hintsd be virágaiddal,

Ha a nyugovó föld újra ébred.

Az újúlt lombon hadd zengjen madár Felettem édes, csengő éneket,

Talán megérzem ott a sír ölén.

Hogy ismét eljött a szép kikelet?

Bús hervadásnak indult lombtanya!

Hullasd, csak hullasd sárgúlt leveled’

Hadd hordja tova őszi szél szárnya.

Míg pihenésed te is felleled.

Megnyugszom én a változhatlanban:

Tavaszt — nyár követ, és az őszt — a tél: Isten hatalma kisér sírba is:

Hisz’ testünk hal meg, de lelkünk — az él! 1

Jámborné: Székely Lilla.