Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1917 (18. évfolyam, 14-52. szám)

1917-09-22 / 38. szám

PUBLICATION OFFICE: 1001 MANUF ACTURERS’ BLDG. PITTSBURGH, PA. Editors residence address: REV. ALEX. HAR SANYI, 1008—10th Ave. HOMESTEAD, PA.

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. PUBLISHED EVERY SATURDAY.

Entered as second class mail matter: Apr. 16. 1917. at the Post Office at Pittsburgh, Pa.

XVIII ÉVFOLYAM, 38. SZÁM. 1917, SZEPT. 22. VOL. XVIII. NO. 38.

E kérdés megfejtéséül egy példát hozok fel, mely egy megtörtént eseményt foglal magában, melyet nem rég olvastam egy hazai tudósunk vallás-bölcsészeti müvéből. Egy azelőtt jómódú, de elszegényedett családapa egy gazdag birtokoshoz ment azon czélból, hogy föltárja előtte szerencsétlen helyzetét s részvétre indítsa azt. A gazdag birtokost betegen ágyban feküdve találta, s igy szólt hozzá: Úram, én legszerencsétlenebb ember vagyok a földön. Ezelőtt egy évvel még jó módban voltam, most koldus vagyok. Rokonaim s legjobbnak hitt barátaim hízelgő szavakkal körülvettek, hogy írjam alá váltóikat és biztattak, hogy az aláírás nincs veszélylyel összekötve. Én mint becsületes ember, bíztam szavukban s ez volt romlásom. Egymásután kellett váltóikat kifizetnem s nem maradt semmim, mint egy áldott jólelkü nőm és három angyah gyermekem, kik most velem kénytelenek enni a sanyarú kolduskenyeret.

Az ágyban fekvő gazdag birtokos erre igy szólal meg: “Te azt mondod, hogy te vagy a legszerencsétlenebb ember a földön! Mily sokszor hallani a panaszt egyiktől is másiktól is, hogy ők a legszerencsétlenebb emberek! De én azt mondom neked, hogy te nem vagy szerencsétlen! Látom, hogy jó egészségben vagy; van nőd és vannak gyermekeid, kiknek látása sanyarú sorsodat megédesítheti; egészséged mellet munkabíró ember vagy s ha kétségbe nem esel, és bízol Isten jóságában és gondviselésében, úgy még szerencsés ember lehet belőled. De nekem nem lehet reményem sem jobb sorsomhoz. Volt nekem is egy áldott jó nőm, kit a halál által elvesztettem. De nagy bánatomban megvigasztalt, hogy maradt két gyermekem, egy leány és egy fiúgyermekem. A leányom viruló szépségben fejlődött, a fiatalság bálványa volt. S midőn férjhezmenetelének ideje elérkezett, a sok kérők közül ahhoz ment nőül, ki neki legszebb szavakkal tudott hízelegni, ki gazdag fiatal ember hírében volt, kiről azt hitte, hogy szeretetből veszi nőül. De rövid idő múlva kitűnt, hogy minden szava tettetés volt s szeretett leányom a férj kicsapongásai és durvaságai alatt elhervadt — és meghalt.

De nagy bánatomban maradt még egy vigasztalásom, maradt még egyetlen fiam, egyetlen reményem és büszkeségem, ki a felsőbb iskolai osztályokat tanulta, kiről tanárai egyhangúlag vallották, hogy a kitűnő tanulók között legkitűnőbb volt észtehetségre és szelíd magaviseletre nézve. E fiam az iskolai szünidőre hazajővén, mindennap megvigasztalt fiúi szeretetének minden jelével. Egy nap reggelén hozzám jő, szokása szerint jó reggelt kíván és vidáman elbeszéli, hogy ma délelőtt a kertbe megy, egy tantárgyat olvasgatni. Én felvidultam a jó igyekezeten, de egy óra múlva a cselédek a kertből azon rettentő híradással futottak hozzám, hogy fiam fürödni ment a kert alatti folyóba, nehány perez múlva segélyért kiáltott, hogy lábát a görcs fogta el, de mielőtt segélyére mehettek, eltűnt a hullámokban.

E rettentő hírre a folyamba vetettem magamat azon helyen, hol fiam elmerült, mint egy őrült, folytonosan kiáltva fiam nevét azon reményben, hogy talán a vízben valahol felvetődik, hogy őt kimenthessem; de kétségbeesett küzdelmeim hiábavalók voltak. Ha fiamat legalább halva láthattam és eltemethettem volna; ha időről-időre sírjához mehetnék, hogy ott kisírhassam magam: akkor nagy bánatomban még némi vigasztalást találhatnék. De az a gondolat, hogy a folyam őt a valahol kivetette és talán éhes farkasok lakmároz- nak rajta: e gondolat idegrendszeremet megrendítette