Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1916 (17. évfolyam, 4-53. szám)

1916-08-26 / 35. szám

XVII ÉVFOLYAM, 35. SZÁM. NEW YORK, N. Y. 1916. AUGUSZTUS 26. VOL. XVII. No. 35. EDITOR: RÉV. LAD. HARSÁNYI, 454 E. 116th St., NEW YORK. PUBLISHED EVERY SATURDAY. I MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York. N. Y., under the act of March 3, 1879. AZ IMA BENNÜNK LAKOZIK. Az imádság természetességét bi­zonyítja az a tény, hogy az imád­ság ott lappang mindnyájunk éle­tében. Első tekintetre ennek el­lentmondani látszik sokaknak ta­pasztalata. Sokan vannak, akik elhagyták az imádkozást. Nélkü­le is egészen jól boldogulnak és ha teljesen őszinték, bevallják, hogy nem is hsznek benne. De azt is be kell vallaniok, hogy ez a hi­tetlenség csak véleményeik vilá­gában uralkodik, nem pedig lel­kűk alaptermészetében. Ha vala­mi megrázó baj éri őket, felszínre jut az alaptermészet: — az imád­kozás ösztöne. A modern hitetlenség megtett mindent, a mit tehetett, hogy az imádságot balgaságnak tüntesse fel. A világot úgy irta le, mint egy nagy gépet, mely szabályosan működik, mint egy automata és befolyásolhatatlan, mint a nap já­rása. A mit még meghagyott Is­tenből, azt bezárta a magateremi tette világa törvényeinek börtö­nébe, úgy, hogy nem képes gyer­mekein segíteni. Lecáfolt mindent a mi az imádságot lehetségessé teszi. S az emberek, miután mind azt elhitték, a mit a hitetlen gon­dolkozók tanítottak nekik, még sem kerülhetik el életükben azo­kat az órákat, amikor imádkoz­nak. A természet erősebb minden mesterséges akadálynál. Életünk­nek felszín alatti folyamai szabad utat követelnek a felfakadásra, S sokszor a személyes veszély vál­sága szabaditja fel az elnyomott ösztönt. — Tíz év óta nem imádkoztam, — mondta egyszer egy vasutas, a ki egy hajszál híján megmenekült egy összeütközéstől, — de akkor imádkoztam. — Máskor valamilyen teljességgel nyomasztó felelősségérzet súlya sajtolja ki az emberekből meggyő-' ződésiiknek dacára is az imádsá­got. Kodoma, japán- / tábornok az orosz-japáii háború idején minden reggel vissza szokott vonulni egy órára csendes imádságra. Mikor megkérdezték tőle, hogy miért te­szi ezt, igy felelt: — Ha az ember mindent megtett, a mi hatalmában áll, nem marad más hátra, mint az Istenek segítsége. — Akármi veszély, felelősség, bá­nat, aggodalom, a mi kiráz ben­nünket puszta véleményeinkből és megmozgatja valónk mélységeit, rendszerint imádságra indít. Ez áll egész népekre, csak úgy, mint egyénekre. Látni, mint bo­rul Európa ennek a rettenetes há­borúnak a lángjaiba, sok ember­nek megrenditi Istenben való hi­tét és kétkedésre készteti mindaz iránt az “ örömhír ” iránt, a mit ő róla halott. De ez a reakció in­kább a távoli szemlélőben mutat­kozik. A forgatag közepette, a hol az emberek kimondhatatlan áldozatok terhét hordozzák s a hol emberfölötti kitartást, bátor­ságot és önzetlenséget kell kifej­teniük, a mint minden figyelő lát­hatja, a hatás egészen más. He­lyes leírást ad egy hires püspök pásztor-levele: — Az imádságtól rég elszokott emberek visszafor­dulnak Istenhez. A hadseregben, a polgári lakosságban, a közgon­dolkodásban és az egyéni lelkiis­meret világában ott van az imád­ság. És most ez az imádság nem betanult szó, melyet üresen hadar­nak az ajkak, a zaklatott szív mé­lyéből zokog fel és úgy járul Is­ten elé, mint valóságos életáldo­zat. — Akár az egyénben, akár nagy közösségekben, a nagy földrengé­sek, melyektől megrázkódik az emberi élet alapzata s melyek fel­színre hozzák az ősi elemeket, min­dig felszabadítják az imádság fel­gyűlt áradatait. A legszkeptiku­sabb emberben és a legszkeptiku­sabb nemzedékben is mindig ott van a felszín alatt az imádság. Nemcsak tréfás elmésség volt az a mikor Beecher Henry Ward ezt mondotta: — Az imádságaimnak ugyanaz a princípiuma, mint an­nak, amikor a bor kihajítja az üveg dugóját. Belül erjed és for­rong valami és ki kell jönnie. Még Comte is miután megalkot­ta vallási rendszerét, melyből tel­jesen száműzte az Istent, a lelket, a halhatatlanságot, meghagyta ta­nítványainak, hogy naponként két órát imádkozzanak, mert felis­merte, hogy az imádság az emberi természetnek egyik legelemibb és legtermészetesebb funkciója. Tehát akár az imádság egyete­mes elterjedését tekintjük, akár a műveltség és az értelmiség min­den fokozatához való határtalan alkalmazkodását, akár pedig azt a tényt, hogy mindnyájunkban ott lappang, ugyan arra a követ­keztetésre jutunk: — az imádko­zás az emberi életnek természetes megnyilvánulása. Csak futólag, mellékesen figyeljük meg, milyen világos bizonyítéka rejlik ebben a vallás igazságainak. Elképzel­hetjük-e, hogy minden kornak és minden népnek minden embere imádságával egy néma világba ki­áltott bele, melyből nem jöhet vá­lasz szavára? Van-e valami biztosabb, mint az hogy ha valamilyen emberi funk­ció állhatatosan megmarad, el nem hervasztva az idő múlásától, le nem törve a nehézségektől, a ne­mesebb és tisztább magaslatra fejlődve, akkor annak a funkció­nak valamilyen realitás felel meg? Az éhség nem maradhatott volna meg, ha nem volna táplálék, a lé­legzés sem, ha nem volna levegő, az ész munkája sem, ha nem volna igazság, az imádság sem, ha nem yolna Isten. Burke azt mondotta, hogy nehéz dolog egy nemzetet vád alá helyezni. Még sokkalta nehezebb dolog az egész emberisé­get önámitás.sal megvádolni.--------o-------­Hol egy békés ország? A háború kezdetén azt hittük, hogy az Egyesült Államok az az egyedüli ország, mely az állandó békét képviseli. Két esztendő le­forgása múlva látjuk, hogy Uncle Samot “békés” pihenésében rossz álmok zavarták meg minduntalan. Hol a német, hol a japán, hol a mexicoi ördögöt festik a falra a reklámot kereső amerikai lapok; az elnök már a harngot is félre verte, a hadsereget délre küldte s toboroztat, mig az egész a katonai felkészültségről beszél... Senki sem emlegeti már a mili- tarizmus veszedelmét, sőt irigy­kednek is félig-meddig a németek­re, kiknek “miltarizmusa ” most nagyon jól bevált. Amerika is ka­tonai állam lesz nem sokára, mely felkészültségével nem fog a többi államok mögött állani.

Next

/
Oldalképek
Tartalom