Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-11-14 / 45. szám

XV. ÉVFOLYAM, 45. SZ. NEW YORK, N. Y. NOVEMBER 14. VOL. XV. No. 45. W. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA Editor: Rev. I, A D. H A R 8 A N V I 454 E. 116th St., New York. OFFICIAL ORGAN OF THE AMERICAN HUNGARIAN REFORMED FEDERATION PUBLISHED EVERY SATURDAY. — MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Erifered as second-class mater Oct. 28. 1910 at the Post Office at New York. N. Y., under the act of March 3. 1879. IRAS HAZULRÓL. Felette nagy hiábavalóság — azt mondja a prédikátor — minden hiábavalóság. (Préd. 1, 2.) ...Mindezeket hallván.... az Istent féljed. . . (Préd. 12, 15.) A bölcseség kitárt könyve volt előtte. Hire beragyogta a távol or­szágokat. Délnek királyasszonyát is útra késztette a ragyogása. — Király volt. A vágyaival együtt született azok teljesülése. De a bölcseség és a hatalom csak ma­gasra emelték, hogy annál jobban áttekintse az élete sivárságát. A lelke még szomjasabb lett. Keres­ni kezdte az életörömöket, mulato­zást, házakat, ékes kerteket épí­tett, kristálytavak öntözték a sar- jadozó erdőket, szolgák, énekesek vették körül. Aranyát felváltotta az örömök aprópénzére. Aztán — eltaszitotta magától ‘ ‘ Minden hiábavalóság!...” Nem látott mást az életben, mint egy üres ta­posómalom céltalan keringését. A mi volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz és a mi történt, ugyanz. .. Gyűlöltem az életet...” És imé, nagy megújhodás hang­jai csendülnek fel a könyve vé­gén, a zűrzavarból egy tiszta alap­hang válik ki. Tekintete, mely a földi örömök, bölcsességek, kin­csek között nem találta meg az élet célját, most felfelé tekintve megtalálja: ”... az Istent féljed. ’ ’ . . . Olvasgatván a Prédikátor könyvét, ülök a Tisza partján. — Siet a csillogó, szőke, magyar fo­lyó, hogy a nagy német folyóval együtt zúgjon át, egyesült erővel távol országokon. Távolról bele­szóródik az esti csöndbe a vonatok zakatolása, rezervisták éneke. — Me cry a magyarság lelkesen, hogy a német milliókkal egyesülve, dia­dalmas harcát megvívja a hazáért, igazságért. .. Lelkesen! Úgy tet­szett eddig, örömök keresésében, meddő futásokban fáradt ez a nemzedék. És ime, felébredt. — Kezdi felfelé emelni tekintetét. A haza ósdi, csökevény ösztönnek csúfolt eszménye felragyog. Az önző én szűk köre, élete kitágul a haza életévé és boldogságává. A Prédikátor a mai ember lelkének átalakulását élte át. Hirdették, hogy megölték az ideálokat. És most újra égnek a csillagok. — A csillagok égtek mindig, csak az ég volt borús eddig. Az élet nem si­vár törtetés az élvezetek után, nem céltalan, poros utak taposása. Kincs, Istentől kapott, a mit ne­mes mozdulattal tesznek az önfel- dozás oltárára. Ébredünk. De ez még csak pirkadás. Elnéztem a Tisza siető, szőke, az esti fényben megvillanó habjait. Lenn, ahol a Duna folyik, vérpi­rosak lesznek már talán. Ahonnan jönnek, amerre mennek — az ágyuk füstjében, ahol keressük a keresztyén eszmények ragyogá­sát? Megértést, megbocsátást, bé­kességet, szeretetet? Mintha a Mester szavát összetörné a csaták vihara... ... És mégis. . . Ebben a háború­ban önfeláldozás van, önmagunk­ról való megfeledkezés szent cé­lokért. A nemzet felfelé emelte szemeit. Az iszonyú harc intelem a léleknek, magábasz állás, és bün­tető pallos gonosztévő népeknek A korszellem azon az utón jár, a hol a Prédikátor, ugyanoda fog élni: “ .. .az Istent féljed... ” A vérkeresztség uj, nagyszerű idők megalapozása talán. Szebb jövőé, mikor a Tisza és Duna, a magyar és germán szövetkezése nem har­cok, de áldásos, termékenyítő, bé­kés munkálkodás jegyében fog útra kelni, közös keresztyén esz­ményekért istenfélelemben és em- berszeretetben. Muraközy Gyula. AZ UTOLSÓ VACSORA.

Next

/
Oldalképek
Tartalom